régi blogomból csak úgy…

öröklődés és/vagy környezet

Apukám és én
Mindig mindenhova együtt mentünk, nem volt olyan kívánságom amit ne teljesitett volna. Szép, intelligens és népszerű ember volt apám, ha kimentünk a körutra, nem mehettünk eyg sarkot sem anélkül, hogy ismerősbe ne ütköztek volna és olyankor láttam, hogy mennyien szeretik és, mennyire adnak a véleményére. Nem volt alkoholista, habár nem vetette meg a jó bort. Sokszor levitt a néphadsereg utcai (most falk miksa)tokaji borozoba, de igazi közege nem a kocsma volt hanem a luxor irodalmi KVház és a lukács uszoda. ide is vitt magával és láthattam, hogy ő a társaság központja, mindig neki van igaza, mindneki áhitattal issza a szavait, nők és férfiak egyaránt rajonganak érte, és ő én jólesően lubickoltam ebben a nekem is kijutó népszerűségben amiért semmit nem kellett tennem. Minden jót és rosszat ami bennem van az apámtól kapta, részben örökléstanilag, de még inkább az együtt töltött édes évek eredményeképpen.12 éves koromig tartott ez az idilli állapot amikor is apám újra nősült, (elfelejtettem irni, hogy amikor 10 éves voltam anyukám lépett egy másik pasival)Ekkor (12 évesen) kellett rájönnöm, hogy a nárcisztikus férfiak mindent feladnak egy szexis, őket csodáló, és odaadó nő miatt. Eldobja a barátait, az emlékeit, az elveit,voltaképpen önmagát és nem utolsósorban a gyerekét. Attól kezdve a nagymamáimmal vagy kollégiumban laktam ,még 4 évig küzdöttem, hátha el tudom fogadtatni magam az új feleséggel és az apámmal aki már szintén más ember volt, akkor adtam csak fel amikor a 68as csehszlovák események kapcsán, anyám ellenzékbe került és apám csapata végigrohangászta a várost azt követelve, hogy az ilyeneket csukják le de azonnal. Ez már sok volt nekem, és bármennyire is imádtam apámat, nem beszéltem vele egészen 85ig amikor agyvérzése után és immár egy 3. apát ismertem meg, akit tudtam volna annyira szeretni mint az elsőt, de mostohaanyám azt sem engedte Summa summárum, az a személy akitől korai éveinkben megkapjuk azt a szeretet adagot amire egy gyereknek szüksége van, bármit is tesz a későbbiekben, ő az aki meghatározza milyenné válunk, és ezért áldom apám nevét életem végéig…
Anyukám és én
Anyámmal egészen más volt a kapcsolatom. Mindig szerettem őt, talán azon rövid időtől eltekintve amikor még beszoptam apám szövegét, ami kb úgy szólt, aza rohadék aki elhagyja a 10 éves gyerekét, nem nevezhető anyának. Hamar rájöttem, hogy a nárcisztikus sértődöttség mondatja ezt vele, hiszen másképpen nem is ment volna bele a válásba, ha még én sem maradok meg neki, és el kell hagynia az élete eddigi közegét. Anyámmal kapcsolatban nem voltak olyan szélsőséges érzelmeim mint apámmal, őt egyenletesen szerettem, de nem túl nagy hévvel egészen addig amíg nem szültem meg első gyerekemet. Az első terhesség és a szülés hozta azt a fordulatot, hogy megértettem, mi is az az anyaság, milyen is amikor 1 testben vagyunk ketten, egy mindkettőnk számára csodálatos szimbiózisban, és milyen az amikor életet adunk, teremtünk, és amikor aki bennünk volt az kivülünk lesz és mégis oly szoros kötelék van közöttünk, ami elvághatatlan. Anyám egyébiránt furcsa nő, (mint minden lángelme), szeretetét nonverbálisan nem igazán tudja kifejezni, igy gyerekeivel is csak akkor tudott jó kapcsolatot terremteni amikor már valamennyire felnőttek és képesek lettek érdemben a verbális kommunikációra, de mivel az én apám is, meg öcsém apja is túláradón érzelmes, ölelgetős ember volt, ezért mindketten megkaptuk az imprinálódási érzelemadagunkat.))
Én
A kérdés az, hogy mit is kap az ember a szüleitől a korai gyermekkorban. Elsősorban érzelmeket persze. De természetesen mintát is. Szüleim lakásában mindig hatalmas élet volt, a barátok egymás kezéből vették ki a kilincset, folyt a bor, a füstöt vágni lehetett, és persze ment a filozofálás, és a politizálás 1000rel (50es évek) Másfél éves koromban kiderült, hogy csipőficamom van, kórház, meg miegymás, nem voltam ott hosszasan ezért nem hospitalizálodtam, és lelkileg rengeteget nyertem az egészen a beteg gyerek ugyanis nagy kincs, állandóan foglalkozni kell vele főleg ugye, mert gipszben voltam, nem tudtam futkosni, tenni venni, lerángatni az asztalterítőt, úgyhogy meséltek nekem meg hoztak-vittek, és a helyzet amúgy is érzékenyebbé tett a metainfok érzékelésére, .nem tettem mást egész nap mint a felnőtteket figyeltem, hogy mire hogyan reagálna..Ez az állapot kb 3 éves koromig tartott, így úsztam meg a bölcsődét és a kiscsoportot is végül, mert csak 4 éves koromban adtak be a balaton utcai oviba, ami 2 percre volt tőlünk és amit imádtam.De térjünk vissza a társasági élethez, azt hiszem ez az imprinting meghatározó volt, emiatt hiszek az emberekben, a barátságban, a közösségek épitő erejében. Habár már 3 éves koromban magyaráztatták velem az empiriokritizmust, de valahogy a filozofia iránt mégsem volt igazán affinitásom. Ami érdekelt inkább az irodalom, a szinház és a film. Sztem az ember örökli az intelligenciát, az érzékenységet, a művészetek felé való fogékonyságot, de hogy végül is ezeken belül mit választ az már nem örökletes,, inkább a környezete határozza meg akár pro, akár kontra. Nálam a kontra a válás után kezdődött a prepubertással, illetve inkább az apám újra nősülése után. Ugyan az olvasásfüggésem megmaradt, elég súlyos volt, körülbelül egész nap csak faltam a betűket,10-20 éves korom között elolvastam a világirodalom klasszikusait., de minden másban lázadtam a szüleim és az értelmiségi lét ellen. Az osztályban azt tapasztaltam, hogy a nem értelmiségi gyerekek boldogok, szeretve vannak, törődnek velük, ennyi elég volt, hogy összehozzam az értelmiségi lét és a pocsék szülőség fogalmát. Természetesen nem tanultam semmit, lógtam az iskolából amikor csak tudtam, merthogy én anya akarok lenni és JÓ anya. A gimi 4 osztályát 6 év alatt sikerült elvégeznem, és utána bekerültem az alternatív, ellenkultúrális társaságba. A színház, igen, gyerekkorom egyik nagy szerelme volt, de amiota belázadtam azt is lenéztem, (mondjuk meglehetősen muzeális jelleget vett fel akkortájt) nos ebben is társakra találtam az ellenkultúrában volt ellenszinház is, Najmányi László, Halász Péter, .ugy éreztem megleltem a helyemet, barátok között vagyok, akik olyanok mint én. Utána jött a szamizdat mozgalom, ami meg politikai lázadást jelentett apám ellen, aki akkor már a rendszer hivatalos ember volt, ő vezette az elte filozófiatörténet tanszékét. Ekkortájt történt, hogy anyám másodszor is elhagyott engem, kivándolorolt családostul ausztráliába. Egy percig sem kárhoztattam, akkor ő volt az ideálom minden szempontból és gyűlöltem az apámat. Terhességemig tartott a lázadó korszakom, onnantól kezdve 100%osan az anyaságra koncentráltam, és csak amikor nőni kezdtek a gyerekek, akkor találtam vissza szinházhoz és a pszichologiához Utóbbihoz való vonzódásom serdülőkorban kezdődött amikor is konstatáltam,. hogy a szüleim enyhe de egyáltalán nem titkolt lenézéssel beszélnek a pszichológiáról, annak ellenére, hogy Freudot mindketten kivételes gondolkodónak tartják. Nos arra gondoltam, ha ők ennyire megvetik akkor biztos van valami a dologban ami engem érdekelhet J ) S lőn. De persze a gimnáziumi bukdácsolásaim után az egyetemre nem vettek fel, ám elolvastam kb minden addig magyarul megjelent pszichológiai irodalmat. De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, térjünk vissza ahhoz az időszakhoz amikor legkisebb gyerekem a kisfiam is iskolába került és apukám már nem élt, igy visszatérhetem szinház imádatomhoz, amit aktívan szeretem volna kiélni, ezért elvégeztem pár rendezői tanfolyamot, és drámatáborokba jártam nyaranta. Kb 10 évig tartott ez a kizárólagos szerelem amikor is csatlakozott hozzá 1 másik, jelesül az internet és az interneten lehetséges segitség nyújtás és közösség építés.