Weirditude

Ma délután lelépek Szögedébe. Aludtam, és kialudtam magam. Melóból sem késtem el. Lehetne sokkal rosszabb is. És reggeliztem és ebédeltem is. Aztán este elballagok még ügyeletre is. Vagy holnap. Vagy valamikor. Reinforcement learning cikkeket olvasok, holnap reggel még belenézek egy affective forecasting-os cikkbe is. Meg ilyenek.

Ma megpróbáltam a büfében pendrive-val fizetni pénz helyett. Nem tudom, hogy jött ki. Sötétbordó a körmöm. Nem tudom, hogy jön ide.

Ellenben ma már sokkal jobban érzem magam, mint tegnap. És akartam nézni hangulatjavítónak Menzel filmet is, de a Szeszélyes nyár nem volt otthon. Lehet, kölcsönadtam valakinek. Vagy nem tudom.

Kell egy új farmer. Nem jön ki a filc belőle. És a pulcsim könyöke is ezüstben és pirosban világít – pedig a pulcsim eredetileg türkizszínű.

És lassan nem tudok megülni a seggemen…

Nem, nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem. De legalább megvolt az öt óra egyben, szépen, ahogy kell.

03:00-05:00: alvás

05:00-07:00: vergődés

07:00-09:00: alvás

09:00- ..:.. : vergődés

Kint süt a nap, meleg van. Itt bent meg higítószag, fölrúgtam az üveget éjjel és a parkettára öntöttem. És csak agyalok a benne álláson.

Megint álmatlan vagyok, mint nyár elején, közepén, végén. 2-3 órás alvásdarabok, ugyanannyi ébrenlét köztük. Hiába bújok be már este nyolckor, még mindig itt vergődöm. Piszkosul hiányzanak azok a hobbik, amiket jelenleg önhibámon kívül nem tudok űzni (szar időjárás, internettelenség). Hiányzik, hogy mellkassal előre tudjak valakihez odafordulni és szemből összedörgölőzni. Hiányzik az a nehézség-érzés a csuklómban, a fáradt hüvelykujj…

Hiányoznak az urban terroros éjszakák … hajnalok … is.

To live is the strangest of
feelings; it makes you desire so
many things
The love and defiance
of being alive

Teljességgel meg vagyok lőve, például bizonytalansággal. Például tehetetlenséggel. Nincs jó megoldás. Ápropó, Jay csinálja a csoportterápiát, már négyszer volt és mind a négy ülést végigbírta nagyobb pánikroham nélkül. Csapongok. A hörcsög is hellyel-közzel rendben van. Inkább csak hellyel, egyedül éli a harmincas agglegényes barna kiskötényes életét, a lányokat csak megcsókolja, de nem fekszik le velük, a melót meg viszi, ahogy az életerős harmincas félalkesz fiatalemberek csak vinni tudják. Akárhogy nézem, mindenki csak abból tud dolgozni, amije van. Pont. Én is.

Tell me not, in mournful numbers,
Life is but an empty dream!
For the soul is dead that slumbers,
And things are not what they seem.

Life is real! Life is earnest!
And the grave is not its goal;
Dust thou art, to dust returnest,
Was not spoken of the soul.

Not enjoyment, and not sorrow,
Is our destined end or way;
But to act, that each to-morrow
Find us farther than to-day.

Art is long, and Time is fleeting,
And our hearts, though stout and brave,
Still, like muffled drums, are beating
Funeral marches to the grave.

In the world’s broad field of battle,
In the bivouac of Life,
Be not like dumb, driven cattle!
Be a hero in the strife!

Trust no Future, howe’er pleasant!
Let the dead Past bury its dead!
Act,-act in the living Present!
Heart within, and God o’erhead!

Lives of great men all remind us
We can make our lives sublime,
And, departing, leave behind us
Footprints on the sands of time;

Footprints, that perhaps another,
Sailing o’er life’s solemn main,
A forlorn and shipwrecked brother,
Seeing, shall take heart again.

Let us, then, be up and doing,
With a heart for any fate;
Still achieving, still pursuing,
Learn to labor and to wait.

(Henry Wadsworth Longfellow’s – A Psalm of Life)

..::..

Azoona fejet mondott és fejet dobott. Az albérlőm fejet mondott. Én most lusta vagyok dobni. De elvileg egyszer is elég lenne a fejdobás. Bedobás. Mellbedobással győzni, á az nem lenne fair, abban szinte mindig győzök, kivéve ha az a dolly parton (pardon?) az ellenfél. Oké, akkor fölveszem. Az új csizmámat is meg mindent, és elindulok a városba. Megint mást meg levetkeznék. Persze, erényesssen, kizárólag metaforikussan.

Érdekes módon ma minden ment a maga normális módján. Nem vagyok kifacsart és kezdek megint visszarázódni abba a gondolatmenetbe, amire szükségem van ahhoz, hogy meg tudjam írni a disszertációmat. Az a legfárasztóbb és a legszomorúbb, amikor kiléptetnek ebből a világból pl. pályázatírás, költségvetés-készítés vagy általában tanszéki adminisztráció címén. És persze aztán vissza kell léptetnem magamat. Ebben a visszaléptetésben viszont nagyon sokat segít például a magány és a zene. Valami furcsa burok, egyfajta megváltozott észlelés, a kávé illata, a pótcselekvések levetkőzésének átmeneti sikerei … :-]

És persze, lehetne szomorkodni, hogy dehát az ember társas lény, és világra vágyik, és a világban társak vannak … de ilyenkor nem vágyom másra, csak zenére, nyugalomra, időre és térre az íráshoz.

ps: amúgy ma írtam is. Igaz, csak másfél oldalt, de írtam. És tudtam ennyit írni vasárnap hajnalban is Síkfőkúton, és szombaton reggel is, ugyanott. Régen voltam ennyire produktív.

Ja és átnéztem a horvát esetnyelvtant is :-Đ

Azon vacillálok, hogy elküldjem-e a zágrábi vendégoktatói pályázatot. Ha igen, akkor hogyan vezessem föl a melóhelyen és az anyámnak.

Erről eszembe jut az a családi sztori, aminek a lényege annyi, hogy vannak fű alatt megkeresztelt unokatesóim, akik a horvát-magyar határnál élnek. Azért lettek fű alatt megkeresztelve, mert a nagynéném átvitte őket anno a határon nagy titokban (a férje sem tudta), és az akkori Jugoszláviában sutyiban megkeresztelték őket. És a nagynéném férje úgy halt meg, hogy nem tudta, hogy meg vannak keresztelve a gyerekei, akik ráadásul nem is szerb ortodoxok. Na ilyen az én rokonságom :-Đ

Zágráb: ahogy megérkezik a Kvarner, büdös, füstös, pici, fülledt, apró, cizellált, fényes ablakok…

..::..

..::..

..::..

és a blitva igenis finom. leginkább főzelékként. meg ha húst csomagolsz bele rizzsel. vagy halat. nyámm…

A pluralizált ételek közül a brassói, a szecsuáni és akármilyen hihetetlen, a slambuc viszi a prímet.

Esetleg egy slambuc-kánon?