Adj esélyt, hogy tévedhess…

szellő…

...A nap lemenőben, az árnyak ideje közeleg. Hamarosan teljesen sötét lesz. Szokásommá vált már, hogy estéimet a vadon magányában töltöm. Lelkem vadonja, egy csendes zug, hol képzeletem menedéket teremt számomra, kizárva a kietlen valóság elviselhetetlen sivárságát. Messze az emberi sorsoktól, vágyaktól és megcsömörléstől. Embergyűlölő lettem. Őszinte pillanataimban bevallom, önmagam gyűlölöm. Önsajnálathoz  más hely nem is lehetne tökéletesebb. Zarándok út ez minden alkalommal. Képzeletem újra bejárja a múlt ösvényeit, keresve a keresztutat, ami sorsom eltérítette a boldogságtól a tehetetlen magányba. Szerettem, szeretett. Együtt voltunk, álmodoztunk, sosem hittük, hogy vége lehet. Most még sincs velem. Valahol nagyot hibáztam.  A kérdések kínoznak, miért és hol rontottam el? Mikor hagytam el a helyes irányt, amely hozzá vezetett volna? Ezernyi megválaszolatlan kérdés visszhangzik a vadon csendjében válaszra várva. Egyedül vagyok…

A tudattalan rutin rajzolja ki a részleteket, megjelenik a tisztás s körülötte az erdő, kirajzolódik a valaha volt álmaink kicsiny erdei faháza. A nyárutón az esték hűvöse borzongató, a tűzre vágyom, ami akkor oly hevesen lángolt. Képzeletem engedelmeskedik. Annyira valóságosnak tűnik, szinte látom, ahogy a vörös lángnyelvek átölelik az üres lélek elszáradt ágait, mint egy ragadozó virág szirmai a nektártól bódult rovart. A természet csodálatos jelensége, még ha születésénél most emberi agy bábáskodik. Gyorsan éled, máris szabadulna, akár teremtője. Árkot vonok köré. Megszokott eljárás, van honnan meríteni az ihletet. Mi magunk is, alig ébredve öntudatra rögtön szabadulni akarunk, féktelenül, dühösen, szenvedéllyel, miközben árkok és falak keletkeznek, igyekezvén megzabolázni a vég nélküli késztetést. Legtöbbjét magunk teremtjük. Nem lőn elég bátorságunk a boldogsághoz. Míg végül magunkra maradunk…

A tűz ropogása elkeveredik az éjszaka hangjaival. A lángok szertelen tánca megigéz. Gondolataim szabadon és szertelenül áramlanak. Látom körülöttem a békés éjszakai vadont, miközben összehasonlítom egy másik, kevésbé békés, de annál szeszélyesebbel. Annak a  vadonnak aszfalt talaja, kő-, tégla-, betonfái, mocsokban viruló bűzös virágai vannak; sosem nyugvó forgatagával most oly távoli. Viszont a nagy csendben lelkem vadonja éles kontrasztot vet. Míg akad hely, ahova elmenekülhetek a civilizációtól, vajon emlékeim, vágyaim elől találhatok-e menedéket, nyugalmat? Nem, ők nem hagynak el. Barangolásaim során útitársnak szegődnek, kéretlenül. Lépteim magányát zajongva törik meg, mint a részeg zenészek elütései a táncolók ritmusát. Szép-szomorú emlékek, letűnt vágyak, becéző szavak, hamis álmok és igaz csalódások követnek, rossz szerető hűségével, bárhova is vet sorsom. Ők és én csapatot alkotunk…

A képzetem tisztásán egy pajkos szellő suhan át játékosan, lágyan megsimítva a fűszálakat. A tűznél kíváncsian torpan meg, felkeltette érdeklődését. A lángnyelvek játéka odavonzza őt. Anyagtalan létezés oltalom számára annak forró ölelésével szemben. Kacérkodik, csalogat, buja táncot lejt. Gondtalan. Már-már hallom vidám kacagását. Látom benne formálódni mind azt a szabadságot és függetlenséget, béklyóktól mentes szellemet, amely engem is elragadott egyszer, rabul ejtett. A tűz ugyanúgy képtelen ellenállni, kívánja a kicsiny Szellőt, mint, ahogy én sem tudtam ellenállni és akartam Őt. Erőt, halhatatlanságot remélve általa, hogy árkainkat áthágva, falainkat lerombolva öleljük magunkba a végtelent s Isteni hatalomnál is magasabbra emelkedni. Kitörve gátlásaink és magányunk börtönéből. Szabadon, szerelmesen élvezni a tiszta lélegzetet. Szellő csak játszik, mit sem sejtve  hatalmáról. Számára mindössze egy önfeledt pillanat, s miután megunta játékát, akkor újabb felfedezések felé indul. Ez lesz a pillanat mikor a tűz elhagyottá válik s ez volt a pillanat midőn elhagyottá váltam…

Szellő! Mily szép szó, mennyi szépség és tartalom belefűzve pár betűbe. Hangzásában az élet kiállt felém és a súlytalanság. Mintha hallaná gondolataim, megérinti arcom.  Egy lány érintését érzem a múltból. Egy lányét, aki már nincs mellettem. Elhagytam vagy elhagyott? Mit számít!? Helyén a hiányérzet van, csak az maradt és a kínzó emlékezés. Az én kis kósza Szellőm máshol incselkedik már. Más vágyát szítja, mást emel istenek fölé. Ő volt az erő, mely életre kényszerített, majd önkényű szeszélye attól megfosztott. Nem tehet róla, hisz Ő erre teremtetett. Szerelmem féktelenségig szította. Őrület volt, önpusztító szenvedély, mindent-tagadó, önhitt kevélység. Most hideg üresség van helyette. Az élők közt téblábolok, boldogságuk régen nem kínoz. Egy ideje nem érzem  a fájdalmat sem, holt létezésem értelmetlensége a büntetésem. Magányos vagyok…

Elfáradtam, az álom közeleg. Eldőlök, fejem a puha avaron, szemem becsukom. A nappal teremtményének ismeretlen éji világ neszezése, mint egy furcsa többszólamú nyitány, az éjszakai előadás kezdetét jelzi. A közönség elfoglalta helyét.  A múlt kísértetei is eljöttek mind, nincsenek illúzióim. Eljöttek, ahogy ezt minden éjjel megteszik. Megteltek már a sorok, arcokká formálódó emlékek sokasága. Várják, hogy átírhassák álmom színjátékát. Bekiabálnak majd és kényszerítenek átélni újra mindazt, amitől a boldogító feledés nem képes megszabadítani. „Éjjel a gond visszatér” állítja az egykoron élt bölcs, nem is sejtve, hogy ezer évek távlatában, egy ember az ő szavaiból próbál erőt meríteni az álmához. Egyedül vagyok… Az éj közeleg. Elkerülhetetlenül közeleg. Az ég tiszta, a hold éppen átlépi a látóhatár küszöbét. A csillagok fénye átüt az augusztusi égbolton. Lélegzetelállítóan gyönyörű. Mintha a természet is fokozni akarná a hatást, mondván, illő háttér kell a „komédiához”. Valóság és képzet elmosódik. Érzékelés s álom ölelkezik. Tudom, érzem, hogy sokáig már nem kerülhetem, elalszom s álmodni fogok…

Felgördül a függöny…

…mi történik velem? Látom a tisztást, látom az éjszakai erdőt körülötte, s magamat mozdulatlanul heverve a tűz mellett. De hisz ez képzet, nem lehetséges. Képzetben a képzet? Hogy kerülök én ide? Álmomban álmodok!?

…könnyű vagyok, súlytalan, fizikai lét falai már nem tartanak fogva. Magasabbra emelkedem Érzékelem a környező világot, a távoli hegyek komor rajzolatát, messzeségben nyüzsgő városok fényeit. Lenézek a tisztásra, itt a béke míg amott lárma és törtetés. Amott az ember által épített vadon, itt a természet alkotása. A tökéletes harmónia és a káosz ellentéte. A kis szellő a lángok közt pajzánkodik. Szítja, kergeti őket, ahogy régen megtette szenvedélyemmel is. Hallom, miként hangosan kacag rajtuk, mint egy nímfa faunjain, kik hasztalan igyekezetben űzik őt. A lángnyelvek egyre vörösebbek és magasaba csapnak. Kiálltanék reá, figyelmeztetném ne tegye, nem jó vége lesz. De egy hangot sem tudok hallatni. Nem értem… Meghaltam talán? De nem… a testem lélegzik odalent. Erőlködöm, újra kiáltanék, azonban torkom mélyét egyetlen hang sem hagyja el. Kicsiny szellőm megvadulva korbácsolja féktelen játékával a lángokat. Azok vágytól őrjöngve igyekeznek kitörni fészkükből. Egy lángnyelv magasra csap, bevilágítva az éji világot. Parázs-csóvát öklendez felém. Ezer apró vörösen izzó pokolbéli szem ragyogásává szétbomlik, egy pillanatra megáll az idő, mint egy betekintés adva a pokol méltánytalanul eltagadott szépségéről, majd a tömegvonzásnak engedelmeskedve visszahullanak, kihunyva, akár a tüzijáték rakétái, ha feladatuk elvégeztetett. Egyikük magasabbra száll a többinél, mintha nem ismerné a fizika törvényeit. Végül őt  is legyőzi a föld hatalmas tömegének iszonyú ereje és aláhull. Követem a vörösen izzó, apró meteor fénye által kirajzolt utat. Száraz fűcsomóra érkezik. Másodpercekig nem történik semmi… vékony füstcsík emelkedik lassan, vészterhesen az ég felé. Kiáltanék, de képtelen vagyok. Bajsejtelem gyötör. Kétségbeesetten erőlködöm ’ Kicsi szellő hagyd abba féktelen játékod, a vesztemet okozod.’ Nem hall, nem lát engem, csak szeszélyének hódol. Láng éled, alattomosan lopózva egyik száraz fűszáltól a másikig. Élni, ölelni akar, a vágy beteljesületlen, ami hajtja. Egyre több helyen nyílnak a piros virágok. Egyre több éhes vágyakozás éled. Az elfáradt lélek holthajtásai démoni ragyogásban hamvadnak el, táplálva a birtoklás örjöngő, ősi akaratát . Kicsi szellőm nem veszi észre boldog játékában elmerülve. Kis tüzek sora gyúl a tisztáson fenyegető vörössel kirajzolva az erdő és a ház sziluettjét. Kis idő múlva a lángok elérik a ház oldalát, felkúsznak a száraz fagerendákon, s elborítják a tetőt. Pillanatok alatt a tűz martalékává válik az egész. Elkeseredetten figyelem ahogy közös álmunk elpusztul. Ezt már Ő is észreveszi s  ijedten megtorpan. Először döbbenten áll a történések előtt, majd lassan felismerve a helyzetet, rémület keríti hatalmába. Kicsiny Ő, hogy ekkora erőt megfékezzen, de elég volt megidézni azt. Elhagyja a tábortüzet, testem körül kering, talán azt gondolja, hogy fel tud ébreszteni mély álmomból. Kétségbeesett igyekezettel szólongat, erejét megfeszítve tép a ruhámba ’Ember ébredj, mert elégsz! Túl nagy ez az erő nekem! Egyedül nem vagyok képes megállítani a tombolását!’.  Tehetetlenül, szánakozva nézem. A tragédia elkerülhetetlen. Visszatérnék én, de nem tudok. Testemtől megfosztva szellemem csonka és erőtlen. Közben a tűz eléri az erdőt és pokoli színjáték veszi kezdetét. Örjöngő lángok szelet kavarva harapnak bele mindenbe, ami útjukba kerül s a szünni nem akaró, tombóló vágyat táplálják. Az irracionális képzelet fái hatalmas, vörös obeliszké válnak. Ropog, recseg mind, ahogy a lángok felkúsznak a csúcsokig. A hőség elviselhetetlen. Anyagtalan állapotomban is szinte a levegő után kapkodok.  Az, ami az előbb még, nem is olyan régen élő volt, most pusztító szenvedély bíbortengerében ragyog. Gyönyörű a a látvány, a pusztítás képe. Mintha, az ezernyi megszűnő élet egy utolsó szenvedélyes táncban egyesülne, hogy méltón köszönthessék az egyetlen örök-létezőt… a halált.

Kicsiny szellő körülöleli a testem, hűsíteni, óvni, védeni próbál. Keserű bűntudat gyötri, de már nem tehet semmit. A pokol összes teremtménye életre kelt ellene. Csak az emberrel törődik, nem tudja, hogy a test, amiről azt hiszi én vagyok, már nem több, mint egy üres lélektelen váz. Halkan sirdogál és mesét suttog a süket fülekbe, könnyíteni próbálja az utolsó perceket. A lángok felé közelednek, lassan, könyörtelenül teszik ezt. A vágy, hogy egyesüljenek vele írtózatos. Ölelni, szeretni, dédelgetni, birtokolni akarja a tűz, megfeledkezve arról, hogy az ölelése elpusztít mindent, ami szép és élő. A kicsiny teremtés utolsó daccal szembefordul a hatalmas erővel és a testet hátrahagyva veti magát a lángtengerbe. Egy pillanat alatt elfoszlik,  eggyé válik vele. A tűzé már, igen, elvette tőlem.

A szomorúság és a fájdalom megrendítő. Elvesztettem. Lelkem képtelen mozdulni. Szánakozva nézem a testet, ami az enyém volt. Látom, ahogy a lángok lassan körbeveszik, elérik a ruháim s belemarnak. A szövet alatt, szinte azonnal a bőrt kezdik marcangolni, majd a hús, a zsigerek következnek. Itt a vég, nincs már ébredés…

… a kín iszonyú. A dögletes szag terjeng, saját húsom szaga ez, amint az őrjöngésben hamvad és gázai terjengenek. Mi történt, hol vagyok? Mi ez a vörös pokol, amely szemhéjaim mögé furakszik? Kinyitom a szemem, de hisz nyitva van. Szemhéjaim már nincsenek. Sebeimből vér ömlik majd felforrva gőzként tűnik el. Az őrjöngés tovább arat, már elhagyva szenes torzóm. Nem érzek fájdalmat. Idegvégződéseim elégtek rég, agyam nem érzékel kínt. Felemelem fejem és körbetekintek, a hajnal első sugarai a pusztulás képét tárják elém. A látvány kegyetlen, ahol valaha élet és bujaság honolt, most fekete csonkok halott sivársága. Nincs már semmi, ami maradásra kényszerítene, fejem visszahull és egy utolsó gondolat groteszk mosolyt csal arcomra. ’ A tisztáson egy pajkos szellő suhan át játékosan, lágyan megsimítva a fűszálakat…’

…légzésem gyors, szívem a torkomban, testem verejtékben gyöngyözik, rettegek, de a szemem kinyílik, köröttem az ismert világ. Álom volt! Álmodtam!  A tűz már elhamvadt, kihült. Fázósan húzom magamra takaróm és boldogan sóhajtok, felébredtem, élek. Akkor mélyen egy belső hang gúnyosan felnevet …

’Felébredtél? Élsz? Boldog vagy?’