Megint keserédes hangulat.
Be kell valljam, nem tudom összeszedni magam. Mindig kicsit jó és utána megint visszaesem. Nehezemre esik megbiznom az emberekbe. Azt hiszem összesen két emberben bizom meg rendesen. A többieket csak ilyen látszólagos galery-nak látom. Hajrá Timi! Aztán amikor hajrá, szépen hátat forditanak. Hát basszus, én sosem mutattam a hátam, azoknak akiket elkezdtem biztatni. És jaj de nagyon unom már a sok szép beszédet, az álarcokat. Mert mögöttük nincs semmi. Álarcokkal pedig nem tárgyalok. Oda jutottam, hogy kezdek félni az emberektől. És ez csakis a saját hibám. Mert többet látok bennük, mint amik valójában. A saját magam nyitottságából indulok ki, és hülye vagyok, amikor másoktól ugyanezt elvárom. Ürességet érzek, tátongó nagy űrt. Csalódtam. Megint. Mindig. :D
Lelkemen úthenger ment át. Szépen kivasalt. Biztos kell némi idő, mig rekonstruálom az eredeti formámat, ha egyáltalán sikerűl. Mert per pillanat, nem látom a fényt az alagút végén. Minden kusza. Gyakran hallom, hogy magamnak kell boldogulnom. Egyedűl kell megoldanom a dolgokat. Nekem kell döntéseket hoznom. Nem megy. Most ez olyan, mintha egy bénának mondanák azt, hogy, hát ugye tudod, hogy csak rajtad áll minden. Tud az tenni valamit segitség nélkűl? Nem. Igen tudom, nem fizikális bénulás az enyém. Lelki. Méghozzá totál.
Ráadásul, úgy néz ki a dolog, hogy jövő hétvégén nem tudok elutazni. Anyagiak közbeszóltak, és pár itthoni szituáció, amivel igazság szerint nem tudok mit kezdeni. Először érzem azt, hogy semmi közöm az egészhez, mégis én iszom meg a levét. Hát hogy a francba legyen igy az embernek pozitiv hozzáállása?
Beletörődés? Lehet az lenne a legjobb…De…Úgy érzem magam, mint aki vak volt eddig, kicsit láthatott, és akkor azt mondják neki: elnézést, de mégsem fog már látni. Vagy amikor valakit, aki börtönbe van zárva életfogytiglanra, kiengednek egy kis időre. Utána közlik: elnézést, hiba történt az adminisztrációban, mégsem önt kellet volna kiengednünk. Kérem, fáradjon vissza a négy fal közé. Jah. Örülni kéne annak a kis időnek, amikor a vak látott, vagy a rab szabad volt. De kérdezte valaki a vakot, vagy a rabot, hogy milyen nekik? Nem. Mert félünk, hogy azt válaszolnák: Sajnálom, ez nem volt elég ahhoz, hogy egy életre erőt kapjak, nyerjek…Szép dolog a morzsa az éhezőnek, de elég neki a túléléshez? Éhes vagyok. Szeretetre éhes.