A Kis Rózsaszín követte a gomolygó Lila Ködöt keresztül a városon, a mezőkön túl, míg végül bekúsztak a hegyek közé. Az egyik kiálló szikla felett megállt a Lila Köd és megkérdezte:
- Itt jó lesz?
- Felőlem -rántotta meg a vállát zavartan a Kis Rózsaszín.- Itt lenne hát, az Elveszett Pillanatok Birodalma?
- Úgy, bizony! Itt van- bólintott határozottan a Lila Köd.
- De hol vannak az Elveszett Pillanatok? – értetlenkedett a Kis Rózsaszín.
- Várnunk kell! – tárta szét kezét a Lila Köd. – Meg kell várnunk, míg besötétedik.
- Ahol te vagy, ott várni is jó -nézett szégyellősen a Kis Rózsaszín a Lila Ködre. – Egyébként is! Gyönyörű itt minden. Ahogy a hegyek körbe ölelik a tavat… mintha ringatnák… Mi pedig itt ülünk egy szikla szélén… és mintha mi is a hegyhez tartoznánk!
Olyan ártatlan öröm csillogott a hangjában, hogy a Lila Köd pislogni kezdett. Nem szólt semmit, csak még szorosabban ült a Kis Rózsaszín mellé. Már nem is kellett beszélniük, mert a színek mindent elmondtak helyettük. A Kis Rózsaszín áhítattal hallgatta magában a Lilát, a Lila Köd pedig jót mosolygott a benne lévő Rózsaszín fecsegésén. Észre sem vették, ahogy a nappalból éjszaka lett.
Egyszer csak megjelentek a tó felett az Elveszett Pillanatok. Kis buborékokban repkedtek, hol felszálltak, hol visszapattantak a tó tükréről.
- Nahát! Varázslat -suttogta megszeppenve a Kis Rózsaszín.
A kis buborékok mindegyikében egy-egy kép tündökölt, s fényükkel beragyogták az egymásba ölelkező hegyeket.
- Látod, ezek azok a pillanatok, amiket az emberek elvesztettek.
- Elvesztették őket? – nézett csodálkozva a Kis Rózsaszín a Lila Ködre.
- El -sóhajtott szomorúan a Lila Köd. -Az emberek nem akarnak emlékezni a szép pillanatokra, ha már elmúltak, mert az fáj nekik. Nyomja őket a buborék. Úgyhogy inkább megszabadulnak tőlük.
- Megszabadulnak? -hitetlenkedett a Kis Rózsaszín.
- Igen. Azt mondják, az a múlt, és ami múlt, az már nincs is.
- De hiszen itt van! Én látom, hogy van – hangsúlyozta jelentőségteljesen az utolsó szót a Kis Rózsaszín.
- Te látod, és én is látom, hogy ami elmúlt, az van is, de az élet így működik: az emberek nem szeretnek emlékezni a szép dolgokra, mert attól szomorúak lesznek. Szomorúsággal tölti el őket a múlandóság.
- Pedig, csak a szépség számít! Csak annak lenne szabad számítania! A szomorúság nem fontos! – szipogott a Kis Rózsaszín – Ó, ha látnák, milyen meseszépek ezek a buborékok! Bármikor megnézhetnék, és gyönyörködhetnének bennük, ha vigyáznának rá.
- Látod, ezt én sem értem -ráncolta össze homlokát a Lila Köd.
- Talán az a baj, hogy az emberek sem értik igazán. Tudják, hogy ami elkezdődött, annak vége is lesz egyszer. Tudják, hogy a kék madár mindenkihez odarepül, de aztán tovább is száll, mert tovább kell szállnia… Tudják, de a szívükkel nem értik meg.
- Lehet, hogy ezt nem is lehet szívvel érteni!
- Lehet -felelte halkan a Kis Rózsaszín. – Nem kell mindent a szívünkkel is érteni. Csak vigyázni kellene arra, ami szép, akkor is ha fáj.
Olyan szomorúan mondta, hogy a Lila Köd attól félt, mindjárt sírni kezd.
- Jaj, ne légy szomorú! -simogatta meg a tekintetével.
- Miért ne? Nem a szomorúságtól kell félni, hanem attól, hogy egyszer mi is elveszítjük ezt a szép pillanatot. Mert szép ez a pillanat, ha kicsit szomorú is. Szép, ahogy szállnak a buborékok, szép, hogy mindegyikben ott van egy- egy kicsi boldogság, akkor is ha tudom, hogy elmúlt mind…
- Azt hiszem igazad van. Csak a szépség számít, a szomorúság nem – ölelte át a Lila Köd a vállát.
Már rég nem volt olyan különös az éjszaka, mint azon a napon. Lilában és rózsaszínben játszott az ég, s a csillagok, mintha mind a földre hullottak volna, a hegyek közül szórták szikrázó fényüket.
2008.12.05.
Proff Dr Gadó Klára
Dr Kicsi Dóra