Levél a lánynak, aki mégsem hisz a csodákban
még alcím is van, de titok
A dzsinn fáradni kezdett.
-Ez mégis csak furcsa! – gondolta miközben hatalmas pocakját simogatta.
-Miképp lehetek fáradt? Óvatosan, alig érintve a lányt megkocogtatta a vállát.
-Khhm, khmm – köhintett halkan.
Semmi. A lány nem mozdult. A dzsinn óvatosan elfordította a fejét és pontosan a szemébe nézett. Kedves, pufók arca egészen közel volt a lányéhoz.
-Varázsolnék. Olyan nagyon szívesen varázsolnék – súgta neki, épp csak olyan hangosan, hogy a hangot a lány meg tudja különböztetni a tücskökétől.
-Hálás is vagyok – suttogta. Általában olyan sokáig hánykódok az időben mire valaki megdörzsöli a lámpást. De Te most hamar jöttél.
A lány furcsállotta a zajokat. Az imént mintha valaki megérintette volna, aztán melegséget érzett belül – de biztosan csak a nap ereje miatt – futott át rajta. – most pedig mintha értelme lenne a bogarak neszezésének.
-Áhh, -hajolt le egy legyintés közepette, hogy megkösse tánccipőjét. Két kézzel kötötte lassú, magabiztos mozdulatokkal és közben a gondolatok csak úgy cikáztak a fejében.
Azóta vannak ezek a fura dolgok, mióta azt az ütött-kopott lámpást tisztogatta. Felszegte a fejét.
-Játék csak – borzolt bele a plüssmacijába, aztán megállt a keze.
-Ez a maci nem is volt itt – már régóta csak a telefonommal alszok és örülök kék fényének, ha felhívnak. Hogy került ide a maci? Végül is mindegy. Mostanában van néhány furcsaság. Felkeveredik a por az úton, mintha állna ott valaki, aztán az öreg, használhatatlan lámpás és az üzenet. ˝Ha akarod a valóságot, a tiéd˝.
-No persze. Az enyém- gondolta és alig észrevehetően elhúzta a szája szélét.
-Levelet kapni jó – gondolta. /és elég/ -búgta benne egy hangosabb hang.
Nem kérdezett rá.
A dzsinn öreg volt és bölcs. Nem azt nézte, amit a lány mondott és rég nem gondolkodott a szavak közvetlen jelentésén sem. Sosem látott még ilyen emberi lényt – és bár az egy óra rendelkezésre állási ideje réges-régen lejárt, még mindig várt. Maga sem tudta, hogy pontosan mire. Épp elégszer jelezte a lánynak, hogy itt van, sokkal többször, mint az megengedett volt.
Tulajdonképpen semmi mást nem tehetett volna azon kívül, hogy elmondja a mondatot a kívánságokról. Ehhez képest szörnyen szószátyár volt és fellengzős.
-A levél valóságos! -ellenkezett mégis önmagával a lány. Vagy kimondta, amit gondolt, vagy a dzsinn elhasználta az egyik kívánságot arra, hogy ő maga értse, amit a lány gondol, mert felvonta a szemöldökét és közvetlenül utána résnyire összezárta a szemeit. Tovább figyelt, bár azt ő sem tudta volna megmondani, hogy pontosan merre.
-Levelet kapni romantikus. – folytatta. Mosolygott. Nagyon szép volt, amikor mosolygott, a dzsinn mégsem tűnt boldognak. Papírt vett elő és leírt egy mondatot. A lány nem vette észre, maga elé nézett messze, nagyon messze.
Táncra perdült, légies volt és semmi nem árulkodott arról, hogy káprázatos mozdulatai mögött hány óra tanulás van. Szállni kezdett széllel. A dzsinn csak ámult. Ilyet sem látott még soha – köznapi halandótól.
Hétköznapi halandó, hétköznapi halandó – rebbentek a mondatok a szélben…
Mire a lány befejezte a szárnyalást a dzsinn okosabb lett egy kicsivel.
Nem a tánctól, ó nem. Elhasználta a második varázslatot.
Látta a lányt, ólomszürke falak között, biztonságban, magányban és hűvösben. Vastag, erős falak voltak és óriási teret vettek körbe – így aztán a lány nem érezte bezárva magát. Fenn, egész magasan hatalmas ablak volt a világra, ahonnan mosolyogva nézhette a napot, a fákat és a virágokat. Néha mégis sírt, vagyis … gyakran sírt.
-Meghatódtam – mondta maga elé.
-Sírni jó és egészséges – tette hozzá.
-Min sírsz ilyenkor? – kérdezte volna meg a dzsinn, de félt, hogy ezzel esetleg végére ér a varázslatoknak. Szerencséje volt, mert még a kezében tartotta a papírt a maga egyetlen sorával.
Ránézett – szenvedett az arca, de csak egyetlen pillanatra.
Lassan-lassan hátrálni kezdett. Sok mindent tud már Róla. Azt, ahogy fáj, azt, ahogy érez, azt ahogy látja a színeket. Önálló. Csodákra képes. Minden, csak nem hétköznapi. Mégis hátrált és a lány megérezte, hogy valami változik.
Egyetlen mozdulatot tett csak, a dzsinn mégis megállt. Az idő, ami a varázskönyvben szerepel lejárt. Egyetlen módon maradhatott. Töprengett még kicsit, aztán maga elé mormogta a harmadik varázslatot.
Hatalmasat dörrent, az égboltot bíborba és narancsba öltözött villámok lepték el, aztán lecsaptak a földre. Mire káprázatuk eltűnt a kedves, idős dzsinn pompás ruhája cafatokra hasadt. Ő maga: nem volt már ott. A ruhája furcsán lógott egy vékonyka ifjún, aki riadt szemekkel nézte a lányt. Észrevették egymást – de valamiért közéjük ült a csend.
A lány vette észre, hogy a fiú szorít valamit a kezében. Közelebb lépett, aztán mindketten tettek egy lépést, majd még egyet. Látta a lány kézmozdulatát, de vonakodva adta át neki az összegyűrt papirost és tudta, hogy amíg a lány őt nézi, addig – mert férfi – csak befelé sírhat.
Levél – gondolta a lány.
Az jó, az valódi.
Izgatottan hajtotta szét a lapot, aztán nézni kezdte a betűket:
˝A múltban élsz és én a jelenben szeretlek.˝
2008.08.16.
Proff Dr Gadó Klára
Dr Kicsi Dóra