Sohaország kapujában

Posted by dwinchester on szeptember 26, 2009

“Törpének érzem magam a titáni fák tövében. Aztán inkább gyermeknek, aki azt gondolja, hogy minden meseien hatalmas. Ám később, emlékei helyszínére visszatérve, csalódottan keresi a palotanagy házat, annak tágas szobáit, a végeláthatatlan kertet, és persze nem találja sehol, hiszen termete a felnőtt világhoz magasodott; s noha ettől még meglelhetné gyermekkora hangulatát- fájdalom-, képzelete is alkalmazkodott a felnőttléthez. Vagy szomorúan kuporog egy sötét zugba száműzötten, porosodó álmok és félrehajított játékszerek között, avagy- miként a csacsifogat- hámba fogva kocog a felnőtti vágyak sivár- tarka kordéja előtt.” Vavyan Fable

 

Igen-igen. Mint minden embernél előbb vagy utóbb (sajna mostanában inkább utóbb) nálam is eljött az az időszak amikor kezdem egyre felnőttebbnek érzem magam. Különös érzés egy lezárt, biztos múlt és egy ismeretlen, hideg jövő határán mocorogni.  Azon kevesek akik néha-néha olvassák kis blogomat, már biztosan túlestek ezen a folyamaton. Ők már tudják, hogy milyen a túlparton állni, de nekem azért még furcsa, sőt rémisztő. Már régóta nem érzem magam gyereknek, és gyakran ránézve a gondtalan korombeliekre csak ámulok hogy miben tűnnek ők másnak mint én. Vagy éppen fordítva. De egyszerűen még nem tudom a felnőttek életét élni. Még vágyok a biztonságra, a változatlanságra és nem szívesen lépek ki egy nyílt terepre, ahol kevés bokor nyújthat fedezéket. Ebben a köztes időszakban kétségek közt örlődve nehéz tisztán látni hogy még mi vár rám. De gondolom majd az a Nagyon Nagy Betűs Élet egyszercsak kifent karmokkal rámveti magát és elrángat valahová nagyon messzire. Hát mégis, meddig kell még erre várnom?