Démontangó

Posted by dwinchester on szeptember 18, 2009

“Feltúrtuk a remény szemétdombját, s ahogy a kedvenc bögrét ragasztaná meg az ember, úgy illesztgettük egymáshoz a halott szerelem darabkáit. Persze, az első koccanásnál széthullott az egész. Idővel fárasztóvá vált, hogy mindig ugyanabba a kelepcébe sétálok bele, melyet a bujának ígérkező test rejtett. A vágy botorkált a sikátorban, bukdácsolt becsapottan, elégetten.”

/Vavyan Fable: Démontangó/

Hát nem érdekes? Minél jobban szeretnénk szeretni valakit, annál nagyobbat koppanunk mindig, amikor rájövünk, hogy teljesen reménytelen, mert sosem fog minket úgy viszontszeretni.  Hm… nem tudom miért írok többesszámban.