Szeretetkoldus

Elmémben félelemként él az a gondolat, ha megpróbálom elképzelni milyen is lesz majd az emberek élete úgy 15-20 év múlva.

Egyszer (nem  is oly rég) egy műsort néztem, ahol szakemberek nyilatkoztak arról, hogy milyen nagy problémát is jelent a nyugdíjkérdés. Tudvalevő, hogy az emberek jelenleg nem tudnak félretenni nyugdíjas éveikre. A környezetemben is csak ezt hallom, és eddig magam is ezt tapasztaltam.

Az élet mindenki számára jelenleg a túlélésért való küzdelmet jelenti, és most nem csak a lakás és más dolgokra felvett  hitelesekre gondolok most, bár egyértelmű jelenleg ők vannak a legnehezebb helyzetben. Nem kell mamár hitel ahhoz, hogy nehéz legyen a megélhetés. A társadalom nagyon kis része az aki valójában tud félre tenni a jövőjére nézve.

Visszatérve, tehát nemrég egy szakértői nyilatkozatot hallgattam a tévében, amelynek témája a már évek óta ketyegő nyugdíjbomba volt. Elmondták, hogy kb 10-15 év múlva két nyugdíjas fog jutni egy kereső személyre… és az állami nyugdíjakat egyszerűen nem fogják tudni fizetni állami szinten ezeknek az embereknek. Gondoljunk csak bele, jelenleg az átlagbér nem sokkal több mint a minimálbér, s a társadalom igen jelentős bázisa minimálbért kap, a kisebb hányad viszonylag magas bére az ami javít az átlagbér összegén. De ha konkrét számokra vetítjük le a problémát, akkor nagyon leegyszerűsítve egy aktív személy kb 10,000 ft-ot fizet nyugdíj járulékot, s ebből kéne eltartani két nyugdíjast… nem tudom mi lesz a jövő, de félek, hogy egyszerűen néhány kg kenyér árán kívül a szó legszorosabb értelmében véve nem lesz elég másra az állami nyugdíj.

A legnagyobb probléma pedig az, hogy ezen csak hosszú távú takarékoskodás után lehet javítani, legalább 20-25 évnyi 25.000 ft havonta… ennyi szükséges ahhoz, hogy valaki meg tudjon élni nyugdíjból majdan… de mit tesz az akinek már nincs ehhez 20-25 éve? vagy 25.000 ft.ja e célra havonta?

Ekkor rémlik fel  “rémálmaimban” a gondolat, hogy az éhes emberek, akiknek nincs pénze a másnapi betevő kenyérre, vajon mit fog tenni ha már végletekig éhes és elkeseredett lesz az őt ért igazságtalanság miatt. Vajon olyan szinten el fog borulni az emberek agya, hogy nem is rövid idő alatt elszabadul a pokol? Milyen lesz a közbiztonság akkor vajon? Félelem nélkül majd kiléphetünk az utcára? S vajon néhány forintért képesek lesznek ölni is akár az emberek éhség miatt elborult aggyal?

Most azt írhatom le, hogy valahogy ennek az előszele kezdődik?

Ma a tévében hasonló örültségről számoltak be. Egy kis faluban az abc-ben vásárolt egy asszony a kisfiával és babakocsival benne pici gyerekkel. A boltban szóváltásba keveredtek egy 60 éves nyugdíjassal, aki azt állította, hogy a földre esett 2.000 ft az ő pénze volt, kirántotta a zsebéből és adják vissza neki. Ők azt mondták, hogy nem vettek fel pénzt a földről, és nem adnak vissza emiatt semmilyen pénzt.

Az öregúr válaszul kiment a boltból. Kisvártatva a babakocsival az anya és a gyermeke is elhagyták a boltot. A nyugdíjas azonban ekkor kocsijával követte őket és többször féléjük kormányzott a kocsival….

Végül többszöri próbálkozás után szándékosan elgázolta a babakocsit az anya mellett, nekivezetve az autót, úgy hogy a kicsi gyerek a babakocsiban volt….

Ép emberi ésszel elképzelhetetlen, hogy valaki ilyet tudjon tenni szándékosan, tudva hogy a babakocsiban gyerek van, s ő bosszúból nekivezesse annak az autót….

… azt hiszem kicsit ez az én rémálmom kezdete….

.. vajon ilyen lesz a jövő néhány év vagy évtized múlva?

… ilyen országban kell élnünk? … egyáltalán hogyan tudunk majd ilyen országban élni?

Így mondhatni az élet küszöbén elgondolkodik néha az ember, hogy vajon mit is csináljon az életben, miben tudja megállni a helyét, hogyan tudja megtalálni a jövőjét, amiből élhet, ami majd a biztos anyagi hátteret adja meg számára.

Hosszasan gondolkodtam én is, hogy vajon mit tegyek.

Elég sokat vívódtam, hogy elsődlegesen vajon a jogászi pályát válasszam, vagy maradjak az általam kevésbé szeretett könyvelői pályánál. Hát igen, ha az ember belegondol, hogy szinte már teljesen elvégzett egy egyetemet, és a sok küzdelem, harc, vizsga után visszatér egy olyan pályához ami “alacsonyabb színvonalú, megbecsülésű”, ráadásul nem is szükséges hozzá a jogi egyetemi végzettség (egyáltalában véve egyetemi végzettség), .. nos igen, elég komoly döntésnek kell lennie.

Ha hozzávesszük, hogy, hosszú évekig nem is tudtam mást elképzelni, mint azt, hogy jogász legyek, hogy védjem az embereket jogászként, a jogaikat és álljak ki értük, vagy büntessem meg a bűnelkövetőket ügyészként,… igen régi nagyon hosszan domináló vágy ez.

A döntés tehát egyáltalán nem könnyű, és nagyon fontos döntés kell legyen.

Azt hiszem jól döntöttem. Legalábbis a jelenlegi pillanatnyi helyzet, és az érvek több okból is a döntésemet támasztja alá, alapozza meg.

Jogászként sajnos manapság nem nagyon lehet megélni akkor ha nincs már megszerzett jól csengő neved a pályán, pusztán kezdőként. Ügyészségre pedig nehéz bejutni. Nagyon sokat lehet arról is hallani szakmai berkekből hogy a már évek óta szakmában dolgozó jogászok menekülnek ki a praxisból, 8 órás munkát vállalva; hogy büntetőjogi ügyvédek  szinte egymást tapossák egy egy “kevésbé megbecsültnek, pontosabban lenézettnek tekintett kirendelt védői feladatért”, hogy hónap vége felé még nincs gyakran jövedelmük jogászoknak, mert nincs megbízás,.. stb stb… de a költségek minden hónapban ott sorakoznak, és nem is kevés összegről beszélhetünk.. nem csoda hogy mindenki menekül e pályáról aki nem él belőle már most betonbiztosan meg.

Folytathatnám, saját tapasztalatból hallott hírekkel, pécsett belvárosban ügyvéd bejáratott ügyédi irodát ad el, ismerős rokona ügyvédként pécsett bezárta az irodáját mert tönkrement, és stb stb…

… szóval tényleg rájár a rúd manapság a jogászokra….

kezdőként a pályán maradni és megélni irtózatosan nehéz küzdelmet jelent hónapról hónapra….

Ez tehát a mérleg egyik nyelve. Amibe persze  beletartozik “álmaim hivatása”, és elhivatottság a pálya iránt….

A mérleg másik oldalán pedig ott van a régebben elhagyott könyvelői pálya. Nem olyan nagy megbecsülést ad, mint a jogászi pálya, bár bizonyos szempontból itt is fel lehet használni a jogi diplomát, részben adótanácsadói végzettséghez, részben az adójogszabályok értelmezéséhez.

Azonban e pálya mellett sokkal több érv szól. Ha bele gondolok, azért nem annyira rossz pálya ez, és meg is lehet szeretni, ha az ember összpontosít rá. Ha csak azt vesszük, akkor lehet ez a pálya jelenleg és úgy néz ki a szakmai helyzet miatt hosszú évekig, évtizedekig ez a pálya lesz kifizetődőbb, és sokkal biztonságosabb.

Igazából szeretek könyvelni, és szeretek pl adóbevallásokat is kitölteni, bár maga a munka kicsit monoton,de azért szerethető;… csak egy kicsit elragadott, illetőleg magával ragadott a tudat, hogy jogász leszek

De soroljuk is fel a konkrét, döntéshez vezető érveket:

a legelső és legfontosabb ami annak idején elsőként jelent meg, az az, hogy apu betegeskedése miatt ha valami történik vele hirtelen (aminek elég nagy az esélye sajnos már) akkor miből fogunk megélni? Eddig jóformán pusztán csak apu nyugdíjából éltünk, anyunak mindösszesen csak 14.000 ft házastársi pótlék jut, ami évek óta már nem emelkedik. …. ebből nem lehet megélni.

A hónapok, évek során, hiába próbáltam, sosem sikerült apu nyugdíjából úgy félretennem pénzt, hogy tudjak ú.n, vésztartalékot képezni… márpedig ha vele valami történik, akkor egyik napról a másikra O ft-ból kéne megélnünk, addig amíg anyunak meg nem ítélnék az özvegyi nyugdíjat… ez egy nagyon komoly teher volt a mindennapok során, főleg amikor láttam apun, hogy néha nagyon nagyon rosszul van, és a rák is elérte sajnos őt is,… s már nem is fiatal, már a 81. életévében jár… anyu is idős már…

Legalább ilyen fontos tényező volt az a sajnos manapság mindenkit érintő helyzet, hogy a mi korosztályunk sajnos már az állami nyugdíjat mint intézményt nem fogja tudni hasznosítani, nem fog tudni megélni öreg napjaira, hacsak félre nem tesz önmaga saját jövedelméből.

Ekkor jött a második hidegzuhany, hogyan, és miből tegyek félre és főképp mennyit? Kiszámoltam, ha 25 évig dolgozok, akkor is havonta kb 25-30.000 ft-ot kéne eltennem ahhoz, hogy nyugdíjas koromra viszonylag meg tudjak élni középszinten, vagy úgy ahogy ma pl jelenleg élünk. (hát nem vagyunk túl gazdagok, néha nagyon meg kell nézni, hogy mire mit költök) És vajon öregen, majd 65-68 évesen (lehet akkor már 70 év is lesz a nyugdíjkorhatár…. talán meg sem éljük) is munkába járni, esetleges betegségekkel “gürizni”.. nem épp kellemes gondolat.

Ahhoz pedig, hogy ne csak megéljek és a rezsit is fizessem, de még mellett ennyit félre tudjak tenni…. hát eléggé elérhetetlen jövedelem kéne.

Lelki szemeim előtt azért néha felsejlik, hogy vajon mi lesz azzal a több százezer emberrel, vagy millióval, akik majd 10-20 év múlva lesznek nyugdíjasok, de nem lesz miből megélniük….. az éhség sokmindenre ráviszi az embert… talán rabolni, ölni fognak nem is kevesen csak hogy meglegyen a betevő falatjuk? .. talán elveszi az ember eszét az éhség és az a tudat, hogy esetleg valaki el kellene tudnia tartani , de nem tud……. azt hiszem ebbe jobb egyelőre nem is belegondolni., de félek nem járok messze az igazságtól.. jövendölésem során.

A pillanatnyi anyagi helyzet megoldása vezetett arra a gondolatra, hogy amíg egyetemista vagyok, addig kellene valami kis jövedelem, azaz vállalkozást kellene indítanom, és így a járulékfizetést egyetemi jogviszony miatt el tudom kerülni, illetőleg egy vállalkozást fel tudok virágoztatni addig, hogy megélhetést adjon, ha esetleg nem kapnék jogászként munkát hosszabb ideig. Ez megoldás lehetne arra is, hogy ha apuval valami történne lenne valami jövedelem, amiből meg tudnánk élni.

A másik pozitív érv, az, hogy egy vállalkozásban élni, dolgozni sokkal vonzóbb életpálya, mint napi 8 órában gürcölni. Nem a munka miatt, inkább amiatt, mert saját magam osztom be az időmet, ha valamit el kell intéznem meg tudom tenni, annyi jövedelmet veszek ki amennyire épp szükségem van, nem kell reggel 6 körül felkelnem hogy induljak melózni, és este 6 után hazaérve fáradtan belerogyni a fotelbe, nem vagyok helyhez kötve, időm nagy részét számítógép mellett tudom dolgozva tölteni, ergo akár a Balcsi partján is tudok dolgozni nyáron, mobilitás jellemzi a vállalkozást.

Nagyon fontos szempont, hogy nekem biza azokon a bizonyos napokon nagyon erős görcseim vannak, amit ugye sokkal könnyebben át lehet vészelni ha ágyba fekhetek, nem kell épp buszoznom , vagy benn ülnöm egy irodában…. s erre nem kell senkitől sem engedélyt kérnem vagy szabit kivennem….feltéve ha adnának…

Azt hiszem sokkal jobban is keresek majd vállalkozóként, mint 8 órában… épp beszélgettem nemrég egy itteni lakossal, kedves fiatal hölgy, aki színházban dolgozik, hetente hét napot, vasárnap is, 10-11 órától naponta estig, és mindezt havi 70.000 ft-ért.. nem beszélve a bizonytalanságról, illetőleg a kiszolgáltatottságról… Egyszerűen nem tudja mi lesz vele, mi lesz velük a jövőre nézve.

Nagyon fontos szempont az is, hogy egy másik kedvenc szakma berkeibe is akár be tudok kapcsolódni ( és ezt tervezem is), ha vállalkozó vagyok. Ugyanis vállalkozás mellett (igaz elég nehéz, és sok időt elvesz, tanulást kíván, de legalább egy új szakma tudását adhatja) nappali tagozaton tudnék tanulni egyetemen pszichológia szakon. A pszichológia szakról el kell mondani, hogy középiskolás koromban egyszerre volt jelen az életemben az a gondolat, hogy mi legyek vajon: pszichológus, vagy jogász. Azt hiszem akkor a döntésben az is közrejátszott, hogy legnagyobb megdöbbenésemre egy kedves ismerős a pszichológusokat pusztán “mások lelki szemetesládájának” titulálta…. miközben erősködött arról, hogy neki is mennyire tetszik az a szakma, pálya.

A pszichológia mindezek ellenére végig kísérte egyetemi éveimet, többször terveztem azt, hogy egyetem után esetleg levelező tagozaton elvégezem, hisz jogászként is pl nagy hasznát tudnám venni ezen ismereteknek….

Vállalkozás mellett pedig megvan adva a lehetőség, ha mégis arra adnám a fejem, akkor megkezdhetem a tanulmányokat akár nappali, akár levelező tagozaton. (persze a matek jelentős visszatartó tényező, talán akadály is, hogy nem tudom befejezni a szakot miatta., … de legalább a lehetőség és az, hogy megpróbálhatom .. az megvan,, és ez nagyon fontos…) Azért szerintem ha könyvelőként végigvittem a statisztikát és közgazdaságiban a matekot… talán mégsem lenne olyan óriási nagy akadály a matek pszicho szakon. Legalábbis hallottam olyan véleményeket, hogy nem is olyan vészes a matek, illetőleg speciális szakmára irányuló jellegű inkább.

Másrészt még az is közrejátszott, hogyha most a könyvelői pályát választom, és ezt tekintem végleges tevékenységnek, az nem jelenti azt, hogy véglegesen lemondtam a jogászi pályáról. Hisz könyvelőként is fejleszthetem jogi tudásom, ha van rá lehetőség akár saját erőből is le tudom tenni a jogi szakvizsgát, annak birtokában pedig a könyvelés mellett talán a jogi pályát is folytathatnám … hisz azért bizonyos lehetőségek mindig megmaradnak, tehát nem fordítok teljesen hátat ezáltal a jogi pályának.

Míg jogászként ha azt a pályát művelem, csak azzal foglalkozhatok, könyvelőként minden mással is a vállalkozás keretein belül.

Ha pl megszerzem a pszichológusi végzettséget, azon túl, hogy kamatoztathatnám kedvenc kis közösségemen belül, (Pesten élve élő találkozók hétvégenként, csoportfoglalkozások, pszichológiai játékok, stb) talán még jövedelemkiegészítésnek is elmenne a privát segítő tevékenységen túl.  Milyen szép is lenne   igazából nem is tudom kinek lenne nagyobb szüksége a másikra, nekem rájuk, vagy nekik rám

A vállalkozást idővel olyan szintre fejleszthetem, hogy fizetett alkalmazottak végeznék a munkát, én pedig az ügyfelekkel törődnék, tartanám a kapcsolatot, illetőleg a többi tevékenységgel is tudnék foglalkozni, persze az idő és más tényezők adta korlátokon belül. De azt hiszem menne   Ez adná a megélhetés alapját többünknek Viszont minden esetben a könyvelés adná a megélhetés és a vállalkozás fő tevékenységét.

Nyaranta egy Balaton-parti nyaralóban lehetne tölteni az időt, a csoport, a tagok oda jöhetnének hétvégenként, vagy aki a közösségből szeretne lejönni a Balcsi partjára; eközben ott lehetne dolgozni is, illetőleg a vállalkozást irányítani is, és a közösség is fejlődhetne. Ha szükséges, onnan fel lehetne menni Pestre bármikor. Ősztől tavaszig pedig Pesten, ott tartva a csoporttalálkozókat.

Valahogy nem is tudom elképzelni máshogy az életemet, a jövőmet, mint a közösség építő tagjaként, illetőleg olyan tevékenységeket folytatva, amiket szeretek, ami boldoggá tesz.

Szép tervek … remélem megvalósítható. .. milyen szép is lenne

Azt hiszem, és azt szoktam mondani, hogy az emberi élet e szempontból csodálatos, magunk urai vagyunk, mi magunk döntünk mindenről, s ha vágyainkat terveinket meg szeretnénk valósítani arra korlátlan lehetőségeink vannak, csak rajtunk múlik, előttünk rá az egész élet. Csak a mi döntésünk és kitartásunk az alapja.

Terveink megvalósításához előttünk áll az egész élet……., éljünk hát vele.

Lassan egy év telt el mióta írtam a blogomba. ….milyen gyorsan repül az idő.

Május van, odakinn verőfényesen szikrázó napsütés, a fák üdezöldek, szellő lengedezi ágaikat.

Mióta vártam már ezt a hónapot. Végre vége a hosszú télnek, s lassan érhetnek a gyümölcsök. A természet újra életre kel .

Benn ülök a szobában, s gondolkodom. Az, hogy ismét nekifogtam a blogírásnak egy szomorú érzés következménye.

Eszembe jutott le kéne írni azt a szomorúságot, és ürességet, magányt amit e pillanatban érzek. De azt hiszem szavakkal ezt az érzést nem lehet leírni. Csak átélni.

Üresség, magány, egyedüllét érzése. Olyan mintha egy óriás világ közepén lennél, körülötted emberek milliói, túl sokan is vannak; de senkihez sem tudsz fordulni, senki sem figyel rád, mert egyedül vagy, odakinn az emberek mind idegenek.  Hiába kiáltasz, a szó nem hallatszik el máshoz, tudod ezt, de nem vagy képes rajta változtatni. S ez a tudat is elkeserít.

Ilyen érzés ez. Talán apró részletét le lehet írni.

… Nem baj, majd elmúlik. De fájdalmas érzés.

Csak egyetlen mondat : mától nincs testvérem. Még magányosabb lettem. Tudom, hogy ez az elhatározása komoly. Büntetni akar, odavágni, fájdalmat okozni, mindegy milyen áron. Ha neki fáj másnak is fájjon.

Makacs és önfejű, sosem lehetett rá hatni észérvekkel. Csak azt látja és akarja amit ő jónak lát.

Így hát tudom, hogy elhatározása végleges.

És én tiszteletben tartom az elhatározását. Nem fogok tiltakozni, toporzékolni, látványosan sírni, könyörögni, vagy bármi mást. Nem is lenne értelme. Ami történt úgysem változhatna már meg.

Ami történt többé meg nem történtté nem tehető. Nem tudom most fáj-e neki. Csak azt tudom, hogy majd akkor, ha nem lesz édesapja, ha már nem lesz az élők sorában, akkor fog rájönni mit is tett….. de akkor már ezen sem lehet majd változtatni.

Most itt ülök a szobában, és végtelenül szomorú vagyok, és magányos. Ezt a magányt sem csillapíthatja semmi.

Meghalt a testvérem. Lényegében ez történt. Bár tudom hogy él, és valahol van, éli az életét, családjával, …. de számunkra meghalt, azaz mi az ő számára meghaltunk. Így hát ez fordítva is igaz.

Nem tudom önámítás volt-e, de legalább eddig megvolt a tudat, hogy ha nem is találkozunk és beszélgetünk, de azért ott van a testvérem, aki támasz az életben, aki ÉDESTESVÉR , s nem vagyok egyedül a világban. Reménykedtem, hogy egyszer majd minden rendbejön, bár már évek óta csak egyre romlott ez a helyzet egyre nagyobb és nagyobb fájdalmakat okozva.

Most ez a tudat elveszett. Végleg megszűnt. Valami megszakadt, valami meghalt bennem is. Többé már sosem lessz olyan mint réges régen volt. És többé nem fog megjavulni semmi sem.

A lelkem gyászol. Olyan ez mintha eltemettem volna. Elérhetetlenné vált.

Kedves Bátyám: Boldog Életet!

Ez az én búcsúzásom Tőled. Csak ide, mert már úgysincs kinek elmondanom.

Május van, végre május. odakinn szikrázóan süt a nap, csicseregnek a madarak, s a természet új életre kel.

Én itt benn ülök a szobámban a gép előtt, s megpróbálom leírni mindazt amit most érzek. Talán a felszínét érzitek .

Odakinn a cseresznyefa alatt a hintaágyban két öreg alszik.

Még nem tudom hogy fogom elmondani nekik…..

Bátyámnak már régóta megromlott a viszonya a szülőkkel.. rendkívüli mértékben. Több mint tizenöt évig.. én voltam a villámhárító anyu és a bátyám között. Anyu  -mikor a bátyám telefonált- mindig sírva tette le a telefont, ha vele beszélt.. nem a meghatódástól… azért mert a bátyám mindig mindenben kioktatta anyut. A legapróbb dolgokban is.. parancsoló hangnemben. Már elértük azt, hogy anyu egyszerűen nem is akart beszélni már a bátyámmal. Egy villámhárító voltam, aki a feszültségeket megpróbálja levezetni mindebben. De apu betegsége valahogy ezen s változtatott. Nem tudom miért, de a bátyám teljes mértékben ellenem fordult. Már korábban is megesett, hogy a balatoni nyaralójában amikor lehívott, hogy nézzem meg őket és a gyerekeket, …. azzal fogadott a mintegy 10 fős rokonság körében,.. hogy fél órán keresztül ordítozott velem kivörösödve, hogy anyuék miért viselkednek így vele.. nem lehetett neki sem magyarázni, sem ellentmondani, mert akkor méginkább támadásba lendült, s mégnagyobb ordítozást váltott ki ez nála. Ott emlékszem.. épp reggelihez készülődtek a rokonok az asztalnál..ketten ültünk a megterített asztalnál,.. a rokonság a terasz mögötti szobában álldogált vagy ült a kanapén, s én meg a bátyám kinn ültünk. Kínos volt nagyon ez a közjáték..  Amiket a fejemhez vágott, amit rajtam akart számon kérni.., s mindezt ahogy tette…akik előtt tette. Én csak ültem a reggelivel megterített asztalnál, a többiek a reggelihez készülődtek volna, … de inkább a szobába húzodtak be.. azonban az ordítozást az egész házban lehetett hallani.. Csönd volt odabben.. nagyon nagy csönd. Mindenki némán, lesütött fejjel ült, vagy kínosan valami hirtelen rendkívül gyorsan megoldandó elfoglaltság után nézett… Én meg csak ültem ott az asztalnál, s nem szóltam közbe, csak némán hallgattam, míg a bátyám ki nem tombolta magát. S ekkor, mintha semmi sem történt volna… csak ennyit mondott ‘kedves hangon’..  .. “no akkor együnk. És amúgy veled mi a helyzet hugi? Hogy vagy? Van már udvarlód? Vagy még mindig nincs?”  Csak egyvalamit tudtam.. ha akkor indult volna busz vagy vonat haza, akkor azonnal elindultam volna, de ha mást nem akkor szívesebben töltöttem volna az egész napot az első útba eső bokorba, semmint ott… De nem tettem.. nem akartam a szülőkkel kialakult feszült helyzetet, tovább feszíteni.

Az ehhez hasonló állapot tart már több mint 15 éve a szülők és a bátyám között.. Múlt évben némiképp ez is változott kicsit. Múlt évben, amikor aput szakorvosi kivizsgálásra kellett vinnünk.. lejött személyesen és elkísért minket apuval az orvoshoz. Természetesen ezt az alkalmat sem hagyta ki. De legalább nem apu előtt tette. Benn ültünk a kórház várótermében, apu bement az orvoshoz kivizsgálásra. s a bátyám akkor támadt nekem szavakkal. Mindennek elmondott engem, hogy miért is járok egyetemre, hogy nekem nem az lenne a dolgom, hanem az, hogy keressek és segítsek apuéknak anyagilag, hogy miért nem beszélek már ennyi idős koromra legalább két vagy három nyelven, mert anélkül már nem lehet megélni, hogy ha én az ő alkalmazottja lennék, akkor már réges rég kétlábbal rúgott volna ki, nemhogy titkárnőnek de másnak sem alkalmazna.., hogy egy nagy senki  vagyok aki mire vitte eddig az életben? semmire.. neki ott vannak a hajói, a vállalkozása, a balatoni és a külföldi tengerpari nyaralója, s én, én mit tudok felmutatni? ,  hogy én nem vagyok más, csak egy selejtes félresikerült termék….. s ehhez hasonló szépségeket, mind mind hangosan ott a kórházban, a többi vadidegen némán várakozó beteg vagy hozzátartozó előtt, hogy mindenki más is hallotta mindezeket amiket mondott. Némán hallgattam csak.  Mi mást is tehettem volna? S közben oldalt néztem a várakozó emberekre. Mindnyájan ránk figyeltek, s hallgatták az egyoldalú monológot. Egészen közel ült hozzám néhány székkel arrébb egy idősebb nő,, egyedül. A férje valószínű a másik orvos rendelőjében lehetett. A nő egyenesen a szemembe nézett. A szeme mindent elárult. Sajnálkozás volt benne, és szánalom… nem elítélés. De akkor ott az is fájt.

Mindezt akkor, amikor odabenn az orvosi rendelőben vizsgálták aput, s arra vártunk vajon az orvos mit fog mondani, mi a helyzet apuval, kell -e műtét, s egyáltalán mi lesz vele. Mindez egyidőben Kimérával, és egyidőben azzal a bizonyos anyagi helyzettel, melyben alig alig bírtam fizetni Kiméra telefonköltségeit, s mellette biztosítani a mindennapi megélhetést is. Amikor kétséges volt, hogy mit is hoz majd a holnap.

Azt hiszem ezen nap óta.. nincs többé bátyám. Azóta én is igyekszem ritkán beszélni vele. Inkább kerülöm. Azóta ismét anyuék beszélnek vele  telefonon. Fizikailag van ugyan, de ugyanolyan mint bármely más idegen ember, sajnos már semmivel sem több, pedig vér szerint az édestestvérem.  Ezt éreztem én .. …a kis genetikai selejt.

Tavaly kezdődött. Apu jó kondícióban volt mindaddig annak ellenére, hogy majdnem betöltötte már a 80.életévét. Hirtelen kezdett romlani az állapota. Hirtelen és nagyon gyorsan. Alig egy hónap alatt szinte már semmit sem akart enni, s az egézségével is gondok voltak. Orvosi kivizsgálás, és szakorvosi vizsgálat után kiderült, műteni kell.. rosszindulatú daganat igen nagy valószínűséggel. Viszonylag hamar sor került a műtétre. Eredetileg úgy volt, hogy két, max három napot fog benn tölteni.. ebből lett majdnem három hét. A műtét során derült ki, hogy az eredeti műtétet el sem tudják végezni, mert több nagy daganatot fedeztek fel a műtét irányában, s addig nem lehet megkezdeni, amíg azt el nem távolítják.  Egy hétre rá.. pedig jött a második műtét. Kétségek között voltunk,.. az orvos nem jósolt semmi jót. Apu amúgy is nehezen bírta a kórházi légkört, az a bizonyos beteg volt, aki képtelen akárcsak egy falatot is lenyelni kórházi környezetben, nemhogy még kórházi ételt fogyasztani.

Ezért minden nap kétszer bementem hozzá és vittem neki ennivalót és főztem főtt ételt is, amit szeret. Volt hogy még azt sem ette meg, de legalább valami minimális táplálékot magához vett. Még egy műtétet és még egy hetet biztos nem bírt volna ki. Így telt számunkra a tavalyi év.
Akkoriban rendkívül rossz lelki állapotban voltam. Még manapság is, de múlt évben még a műtét előtt is de főképp utána, amikor apu már itthon volt.. minden nap azzal az érzéssel ébredtem, hogy apu vajon élni fog-e ma reggel? Életben találom-e? Nem aludt-e el békésen az ágyban immár örökre? Több mint egy év minden áldott reggel ilyen érzésekkel ilyen félelmekkel keltem..  Ez csak manapság enyhül, de még mindig megmaradt. Ma is még így kelek, csak a félelem már távolabbi, már jobban merek bízni abban, hogy minden rendben lesz, minden rendbe jön még….Ha éjjel felébredtem, kilopóztam odamentem csendben az ágyukhoz és azt hallgattam, vajon szuszog-e még, a paplan mozog.e még ütemesen fel és le,.. ahogy lélegzetet vesz?

Mindez az eddig leírtakkal eggyütt már túl sok volt. Lassanként.. észre sem véve rendkívül mélyre merültem, s lelkileg rendkívül rossz állapotban voltam.

Ekkor kellene egy igazi barát,… aki a bajban, a bánatban melletted áll. Nekem nem jutott ilyen barát, csak egyetlen egy volt…. Kiméra. Édesanyámra nem rakhattam több terhet, előtte erősnek kellett lennem… kellett. Miközben éreztem, hogy mindezek súlya alatt fokozatosan összeomlok. Elvesztettem mindenben a hitemet, az életben, a jövőben, mindenben.

Van egy édestestvérem. S mit kaptam mindezek mellett tőle?… Hát álljon itt néhány sorban… a következő bejegyzésben…

A szokásos reggeli körutamat tettem meg éppen. Júliusi meleg volt, mégis meglepően sokan voltak a városban. Siettem, hogy még elérjem a buszt, nem szerettem volna a két nagy szatyorral még majd egy órát várni a következő buszra. Szerencsém volt, a busz már a végállomáson, a megállóban állt, s mindenki sietett felszállni rá, mintegy bemenekülve a forró napsütés elől az árnyékos buszba.

Néhány perc volt csupán az indulásig. A buszban ülők közül sokan beszélgettek a szomszédjukkal. Gondoltam a meleget egy kis zenehallgatással ütöm el, így elővettem a telefont, a fülhallgatót és beállítottam a rádióra. Miközben a fülemben a zene szólt halkan, kinéztem a busz ablakán. Forróság volt már, mégis sokan voltak az utcán. Érdekes volt hangok nélkül látni, ahogy az emberek siettek a dolgukra. Néhányan a boltív alá húzódva vártak a buszukra csöndben, vagy egymással beszélgetve. Egy fiatal pár találkozott épp, s átölelték egymást, hosszan, szorosan.  A kényelmetlen  műanyag széken a buszmegállóban egy öreg nénike várt két rongyosnak mondható szatyorral és némi vásárolt termékkel a szatyrokban. Talán épp a piacon járhatott… A buszon kívül nyüzsgött az élet, az emberek siettek a dolgukra, talán épp munkába vagy haza. Szavak, hangok, mondatok nélkül is lehetett érezni a hangulatukat.  A mimikájuk, mozdulataik, testtartásuk, ahogy a másik embert megérintették vagy épp kézmozdulataik épp eleget árult el róluk hangok, zajok vagy beszéd nélkül is. Szeretem így nézni az embereket. Néha többet meg lehet tudni, mintha hallgatnád a kommunikációjukat… legalábbis azt biztosan le lehet szűrni, hogy milyen a kedvük, vagy épp milyen jellegű beszélgetést folytatnak, mesélnek, panaszkodnak, haragosak vagy boldogok…. de sokszor azt is, hogy a másik féllel akivel beszélnek milyen viszonyban vannak…és így tovább.

Az épület sarkán a busztól néhány méterre egy utcai fagylaltárus árulta hűsítő finomságait mindenféle ízben. Ekkor láttam meg egy kislányt. Fiatalka volt, úgy 8-10 évesnél idősebb semmiképpen sem lehetett. Piros színű kisnadrág, színes cipő és fehér fodros ing volt rajta. Vidám volt, arcán mosollyal. Kezében fagylaltot tartott. Láttam valamit hátraszólt arcán mosollyal,… kezében egy tölcséres fagylalt volt egy gombócnyi (talán) eper fagyival. Egyenesen és határozottan jött előre.  Ami azonnal feltűnt az a testalkata volt. Olyannyira vékony volt, hogy az embernek az első szó ami róla eszébe jutna az az anorexia volt. De egy ilyen kislány nem lehetett még anorexiás… Talán valami betegség állhatott a háttérben. A piros kisnadrág talán még hátrányos is volt neki, mivel lábait nagyon kiemelte, s combja is annyira vékony volt, hogy egy tenyérrel talán át is tudtam volna fogni. A felsőteste is ugyanolya vékonyka volt.

Mosolyogva jött előre a kislány kezében a fagylalttal… Majd legnagyobb megdöbbenésemre csak azt láttam, hogy a kislány odamegy egy utcai kukához, és mosolyogva megpróbálja a fagylaltot belepottyantani. Talán meg sem kóstolta, mert a fagylalt látszólag még érintetlen volt… Miután nem tudta kilökni a gombócot másodszori nekifutásra sem a tölcsérből, hirtelen egy mozdulattal inkább az egész fagyit tölcsérestől beleejtette a szemetesbe. Majd ugyanolyan vidáma, ahogy jött megfordult és boldogan visszaszaladt a nagymamájához. A nagymama arca szomorú volt. Szinte sejtettem mi játszódhatott le akkor a gondolataiban.  Egy súlyproblémákkal valószínű régóta küszködő kissé teltebb alakú nagymama állt ott az utcán, egyszerű hétköznapi ruhában. Valószínűleg nagy örömmel vehette a fagyit az unokájának, .. tudva, hogy talán erőltetni kell hogy egyen valamit a gyerek, s legalább így, egy fagyit megeszik most.

A busz lassan indult. Még visszafordulva csak annyit láttam, hogy az arcán egy apró mosollyal, de mégis szomorúan megfogta a kisgyerek kezét a nagymama és elindultak kéz a kézben kifelé a végállomás épületén kívülre.

Nem sok mindenre emlékszem a gyermekkoromból, de amire igen, arra általában élesen. Sajnos ezek az emlékek mind negatívak, s csupán csak egy vagy két pozitív emlékképem maradt.
Az egyik ilyen negatív emlék: Alig lehettem általános iskolás másodikos… Furcsa, hogy erre ennyire emlékszem, egy régi lakóhelyre, és oly sok mindenre pedig már nem… emlékszem a részletekre, furcsa, de amire emlékszem arra  nagyon élesen, mintha csak tegnap történt volna.... Emlékszem az Abc-re, az oda vezető útra, a házak között kanyargózó útra, a kerülő utakra és a szűk kis mellékutcákra, a térre a házak mellett és a nagy füves területre is ahova gyakran jártam gyermekként játszani. Furcsa, hogy az ott lévő játszótérre már nem annyira…. az már a feledés homályába vész.. furcsa, hogy pont a játszótérre nem emlékszem csak tudom hogy volt ott egy játszótér, már csak néhol néhol a körvonalai élnek bennem, csak egyetlen egy zuga, egy része…..csak arra emlékszem, hogy néha ott voltam, és nagy fajátékok voltak ahova fel lehetett mászni.  A játszótér tehát már feledésbe merült, de az út, amit akkor tettem meg azon a bizonyos napon, az élesen bennem él….
…. Lent a földszinten lakott egy idős ember. Furcsa, de az arcvonalaira már nem emlékszem, de az alakjára igen. Nagy hájas, csúnya arcú ember volt, aki menni már alig tudott, Félig béna, a beszéde is furcsa volt. Ruha sokszor csak rövid volt rajta, emlékszem kilátszott a karja, a lába,  kilátszott  a hája, emlékszem hogy lógott a kezén , furcsa mennyire élesen emlékszem erre… és sápadt volt a bőrszíne, fakó, olyan bőrszín ami már évek óta nem látott napsütést….. emlékszem a botjára, egy ócska, olcsó világosbarna botra, a tetején egy nagyon egyszerű felső T alakú fogó résszel… mindig arra támaszkodott. Hogy hogyan ment már nem él bennem élesen, nem volt tolószékben, de mozgása igen igen korlátozott volt, lassan tudott helyet változtatni segítség nélkül… Csak édesanyám elbeszéléséből emlékszem arra hogy anyuék sokszor segítettek neki lévén mozgássérült, pedig volt neki vagy idős felesége vagy valaki akivel együtt élt  (egy idős asszony, de rá egyáltalán nem emlékszem már)… Mi az első emeleten laktunk, s ő pont alattunk a földszinten…
Ha szüksége volt valamire, akkor a szobában lévő fűtócsöveket kezdte el ütögetni a botjával, ami kongott, innen tudták anyuék, hogy segítségre van szüksége és ilyenkor lementek hozzá.  Ilyenre már egyáltalán nem emlékszem.. Nem emlékszem másra, csak arra a néhány órára.. az viszont nagyon elevenen él bennem, mint egy film amit részleteiben láttam, szinte képkockáról képkockára.   Nem emlékszem a saját lakásunkra, nem emlékszem hogy nézett ki, sem a tapétára, sem a falakra, sem a szobák elhelyezésére, még arra sem, hogy hány szoba volt a lakásban. Ez teljes feledésbe merült… arra viszont tökéletesen emlékszem, tisztán élesen részleteiben, hogy a férfi lakásának ajtaját kinyitva hogyan juthattam el a konyhába…. Emlékszem milyen távol volt az ajtótól az előszoba vége amiből oldalra fordulva nyílt a konyha… De csak erre , szobák elhelyezkedésére már nem mintha a lakás csak a bejárati ajtóból az előtérből és a konyháig vezető kis kanyarodó folyosóból állna… És tisztán emlékszem a konyha méretére, az ablak elhelyezkedésére, az asztalra, az asztal előtt ülő félig béna férfira, a botjára ami mellette volt. és a székre amin ült az asztal előtt és arra, hogy rövidnadrág volt rajta.. Mindenre részletesen, mintha csak a saját konyhám lenne… Azon a bizonyos napon a szüleim valahova elmentek és én egyedül maradtam otthon. Emlékszem hogy az félig béna kopogott a botjával és emlékszem, hogy tudtam szinte gondolkodás vagy mérlegelés nélkül, hogy ilyenkor le KELL menni segíteni, vagy legalábbis azt hittem hogy kell…..  Így hát lementem…
Az öreg pedofil volt, de én ezt nem tudtam akkor még.  Senki sem tudta… ha tudták volna, akkor figyelmeztettek volna….Emlékszem akkoriban már kezdtem felfedezni én is a nemiséget. Nem, ez nem volt semmi negatív vagy olyan jellegű gondolkozás ami erre a szóra mindenkinek beugrik, csak annyit jelent, hogy akkoriban ébredtem rá, hogy nekünk lányoknak más van, mint a fiúknak, s hogy a fiúk kíváncsiak a lányokéra…. Nem is láttam még sohasem senkit sem …úgy… ruha  nélkül…, sem idegent, sem gyermeket, sem felnőttet, nem is érdeklődtem  ilyen irányba, hisz kb. még csak 7 vagy 8 éves lehettem…
Emlékszem, hogy leértem az ajtóhoz és bekopogtam, az ajtó résnyire nyitva volt és beléptem. Hallottam a hangot, amint hívott merre menjek. A konyha felé. Ott ült a széken az asztal előtt. Furcsa, de milyen nagynak láttam a férfit, mintha egészen eltakarta volna az asztalt. Odahívott maga elé. Már nem emlékszem mit mondott pontosan, a szavai már a feledés homályában vesznek. Olyan az egész mint valami némafilm a múltból ami képkockánként pörög le. Megkérdezte akarom-e látni ami van neki…….
… Innentől kitöröltem mindent az emlékeimből.  Nem tudom pontosan mi zajlott le, mélyen eltemettem magamban. Nem tudom mit válaszoltam a kérdésére; megszeppenve  igent mondtam-e vagy bénultan hallgattam… Csak arra emlékszem, hogy ő elővette…
Emlékszem addig soha nem láttam olyat. Nagy volt, ráncos és petyhüdt, csúnya volt, emlékszem, visszataszító…
Emlékszem hogy mondta mennyek közelebb és nézzem meg…. Nem emlékszem hogy kényszerített-e rá, hogy megfogjam vagy csak néznem kellett..
Akkor emlékszem azt mondta, hogy ha én megnéztem az övét, akkor neki is látnia kell az enyémet… látnia kell és meg akarja fogni….
Emlékszem egész közel álltam előtte talán egy karnyújtásnyira…
Emlékszem mindkét kezemmel megragadtam a nadrágom vagy a szoknyám korcát…. Csak egyre nem emlékszem, ezt szintén mélyen eltemettem magamban, azt hogy akkor mit akartam egy pillanatig, letolni a nadrágomat úgy ahogy kérte, vagy sem.  Nem sokáig állhattam ott, és nem emlékszem rá, hogy pontosan mi történt. De azt tudom hogy nagyon féltem, emlékszem a félelemre és emlékszem arra is hogy óriási bűntudatom volt.  Azt hittem rosszat csináltam, azt hittem bűnös vagyok olyanban amit nem szabad csinálni. Felnőtt fejjel tudom, hogy nem csináltam semmi rosszat, nem tehettem semmiről ami akkor és ott történt hisz csak 8 éves lehettem … miről is tehetne egy ekkora gyermek… De hosszú évekig gyermekként ezt nem fogtam fel. Hosszú évekig elkísért a bűntudat…..
Emlékszem akkor pénzt vett elő és megkért hogy hozzak neki egy gombóc fagylaltot. És én elvettem a pénzt és elmentem fagyiért. Azt mondta, hogy vegyek magamnak is…. de én nem akartam magamnak venni, nem kellett a fagylalt tőle. Elmentem azon az úton amiről beszéltem … az Abc mellé, ott volt egy kis fagylaltozó, egy kis ablak ahol fagyit adtak ki tölcsérben… Emlékszem megvettem a fagyit és elindultam haza. Egy kanyarban hosszú lépcső vezetett le az ABC-től ami magasabb szinten volt mint lent az út. A lépcsők pedig mindig félig sötétek voltak a fény hiánya miatt amit a boltozat és a betonépítmény adott fölötte árnyékolva… Emlékszem futottam le a lépcsőn és a fagylaltot leejtettem a lépcső alsó részénél amikor már majdnem leértem…. Emlékszem a kétségbeesésre, hogy most mit tegyek…. visszamentem egy másik fagylaltért. Többre nem emlékszem… Csak arra, hogy megesketett, hogy a szüleimnek nem szólok arról, hogy mi történt…  Én megígértem mindent, csak már szabadulni akartam onnan… Majd emlékszem, amikor a szüleim hazajöttek…. Emlékszem jöttek fel a lépcsőn és én gyermekkén hogy mutattam nekik a szám elé téve az ujjamat…. cssssst….. hogy valami olyasmit akarok mondani, amit nem szabad hangosan kimondanom… És emlékszem hogy édesanyám ugyanolyan feltűnő hangerővel kérdezte értetlenül, hogy mi az miért nem szabad hangosan beszélni? És én hiába mutattam hogy….. ccsssst…. ő csak egyre hangosabban kérdezte, hogy hát mi a baj.. mindezt odakint a lépcsőházba…  Féltem meghallja odalent a béna….
Emlékszem a szüleim felháborodására. Emlékszem mondták, hogy a sok segítségért cserébe amit adtak neki  az a viszonzás, hogy ezt csinálja velem.  Emlékszem nem hagyták annyiba…. Perre vitték a dolgot.
De itt még nem ért véget a kanossza járásom. Csak arra emlékszem, hogy egy nagyon nagy teremben állok, körbe körbe mindenütt idegen és hideg falak. Féltem… Előttem felnőttek, többen, és mind engem kérdeztek. Azt kérték mondjam el, hogy mi történt. Emlékszem féltem, és segítségkérően kerestem édesanyámat… De ő mögöttem állt és szemben az idegen felnőttek megtiltották hogy édesanyámra nézzek, vagy vele beszéljek, nem szólhatott bele abba amit mondok. Én ott álltam a felnőttek előtt és nagyon egyedül voltam. Bűntudatom volt és féltem.. Elmeséltem, hogy mi történt, de amikor ott tartottam, hogy megkért húzzam le a nadrágom, én akkor hazudtam…. Nem tudom miért, és hogyan, de azt mondtam ki hirtelen, hogy sikítottam… Ez persze nem volt igaz, de így akartam bizonyítani, hogy nem akartam letolni a nadrágomat… azt hiszem ezért mondtam azt, hogy sikítottam. Érdekes, de egyet tudtam, azt, hogyha egyszer ezt mondtam ki, akkor nem mondhatok mást. Újból és újból elmondatták velem a történetet és én emlékszem féltem nehogy mást mondjak….  A béna úgy tudom  -később édesanyám elmondásából-  hogy elismert mindent, de azt tagadta, hogy sikítottam. És ez igaz is volt. Én pedig féltem, az idegenektől, ha már egyszer az mondtam, hogy sikítottam, akkor nem vallhattam be az ellenkezőjét, nem mondhattam mást…. Tudom, hogy a szomszédot is kihallgatták azzal kapcsolatban hallott-e sikítást, és ő azt mondta hogy nem hallott…. nem is hallhatott, mivel nem sikítottam…
Ettől is bűntudatom volt.. Máig nem tudom magamban tisztázni, akkor most egy gyermek aki 8 évesen hazudik egy ilyen fontos dologról az most bűnt követ-e el vagy sem….  Bűnös vagyok-e vagy sem… Máig nem tudom magamban ezt tisztázni… Az ész azt mondja, hogy nem, de legbelül bűnösnek éreztem magam…. Igen bűnös voltam. és szégyelltem magam….
Kisgyermekként tudtam, hogy nem szabad hazudni és én mégis hazudtam.

Csak később tudtam meg, hogy a béna megúszta a dolgot. Elismert mindent a sikításon kívül és ezzel megúszta még csak börtönbe sem került. Ugyanúgy ott élt mint azelőtt, csak valami szóbeli megrovást kapott.  Nekem pedig ott volt a bűnöm kétszeresen is.  Egyrészt amikor ott álltam a béna előtt nadrágomat fogva  és másrészt amiatt amiért hazudtam az idegen bácsiknak és néniknek és emiatt szégyelltem magamat.  Mindezt nem mondtam el senkinek és ez a bűntudat kísért el hosszú évekig….

Édesanyám később elmesélte, hogy gyakran megesett akkoriban, hogy sikítozva ébredtem fel álmomból.

Ez tehát az én nagy nagy titkom, amiről eddig senkinek sem beszéltem. Szörnyű emlék, kisgyermekként átélni mindenképpen az.

Ezek az emlékek mind mind olyan emlékek, melyeket nem lehet megváltoztatni, meg nem történtté tenni. Még felnőtt fejjel, ennyi idősen is tisztán emlékszem  egyes részleteire.  De jobb szeretném inkább elfelejteni.

Máig sem tudom mi miért történt….  De volt, s már elmúlt. Az emberi kapcsolatok kiépítésében  (pontosabban annak hiányában)  azonban mély nyomokat hagytak bennem a korai évek ezt érintő eseményei, s ma is érzem a következményeit.  Felnőtt fejjel ha gondolkozom, erre a következtetésre jutok csak.

Nem tudom gyermekként mit vétettem, mit hibáztam, sem azt hogy vétettem-e egyáltalán, vagy talán csak egy nap rosszul kezdődtek a dolgok … ami jó alap volt másoknak eme folytatáshoz.

Nem emlékszem, hogy valaha is boldog közösségi életet éltem volna az iskolában. Talán már először sem tudtam megfelelően beilleszkedni a közösségbe az óvoda és bőlcsöde hiánya miatt? vagy csak egy nap valami olyat tettem, amire az egyik fiú úgy reagált, hogy megnevettetve a többieket kitoljon velem?… nem tudom. Már nem emlékszem hogy is kezdődött. Csak azt tudom, hogy életem során mindig is kiszorultam a közösségből, valahova a közösség peremére. Kirekesztett voltam, vagyis inkább a legjobb szó rá a… céltábla. Én voltam az, aki összetartotta a közösséget, aki a dobbantó volt a közösség magja felé…. azonban nem úgy ahogy ezt értelmezni lehet első hallásra… Leginkább úgy lehetett a közösség kedvencévé válni, ha az egyén valahogy jól kitol velem, csúfol, belém rúg… és satöbbi. Így voltam én a közösség építő erejének az alapja. Én voltam az ügyeletes céltábla, az év minden napján. Azt hiszem minél jobban fájt nekem ez… a többiek annál jobban élvezték és nevettek rajtam. Összetartó kis közösség volt ahol felnövekedtem….e tekintetben mindenképpen.

Emlékszem leginkább a fiúk vitték a prímet, de a lányok is kivették a részüket belőle…Megvolt a saját kis becenevem ahogy szólítottak és csúfoltak…. “Tuskó”… én voltam a közösség tuskója… pedig nem hiszem, hogy bárkit valaha is megbántottam volna, vagy hogy e névre bármi módon rászolgáltam volna.

Gyakran ahol voltam vagy álltam kórusban hallottam a tuskó szó nevetve kiabálását felém. Én pedig .. hogy ne kaphassak több sebet fokozatosan elhúzódtam. Egyedül voltam, teljesen egyedül. Ott, a saját kis világomban, az üveggömbömben, csak én voltam, senki más, ott nem bánthatott senki, ott nem árthatott senki… nem tudtak több sebet ejteni rajtam. Felépítettem egy kis saját világot, falakat húztam köré, és elszigeteltem magam, úgy hogy senki se juthasson oda be.

Évekig tartott mindez. Az általános iskola vége felé aztán elköltöztünk, új általános iskolába kerültem, ahol nem ismertek… de addigra már én voltam egészen más. Nem engedtem a közelembe senkit sem. Semmiképpen sem akartam már több sebet kapni a külvilágtól. Elvoltam a kis saját világomba… önmagammal. Nem voltak kapcsolataim, se fiú sem lány. Nem is beszélgettem senkivel sem a köszönésen kívül talán. Egyetlen egy lány volt csak a lakótelepen akivel néha játszottam… de vele is csak néha,… mert tőle viszont anyu tiltott el… mondván nem jó lány, vele nem játszhatsz… S ha rajta kapott volna, hogy vele játszom…. akkor jött volna a verés emiatt…..

Játszani pedig lenn a téren amúgy sem sokat játszhattam, mert elő volt írva, hogy benn kellett ülnöm a szobába és tanulnom kellett…. amit (a leckéket) mindig kikérdezett anyu minden nap… Ha nem tudtam elég jól, akkor ismét néhány óra tanulás volt előírva. Este pedig tévét sem lehetett nézni, mert az nem gyereknek való foglalatosság.

Emlékszem néha úgy “néztem” a tévét, hogy a becsukott szoba ajtó mögött álltam és kulcslyukon leskelődtem be, úgy láthattam a tévéműsorból valamit…

Régi emlékek… Ilyen volt az én gyermekkorom.  Boldogtalan. Sokszor sírtam is. Egyszer anyu rajta kapott hogy sírok és megkérdezte miért sírok, ha sírok minden ok nélkül, akkor elvisz orvoshoz… Én pedig emlékszem hirtelen fogalmam sem volt hogy honnan vagy miért de azt feleltem rá, hogy mert a Pista bácsi kórházba került…. Előzőleg hallottam hogy a kertszomszédunk, a Pista bácsi, akit amúgy csak látásból ismertem, és persze gyerekként sosem beszéltem vele, kórházba került. Hirtelen ez jutott az eszembe.. anyu meg is elégedett ezzel a válasszal. Én pedig még jobban vigyáztam, hogy többet meg ne láthassa, hogy sírok, mert féltem hogy amiatt is verést fogok kapni. Emlékszem egyszer nagyon közel voltam a halálhoz is. Életemben a legközelebb…. Egyedül voltam otthon, és nagyon szomorú voltam. Tudni akartam, hogy félnék-e a haláltól. Tudnom kellett a választ. Így hát kimentem a konyhába, kihúztam a konyhaszekrényből a késes tartót és kivettem a legnagyobb kést. Húsvágó nagy kés volt, hideg vastag pengével. A kezembe fogtam a pengét, a másikba a nyelét és jól megszorítottam a kezemmel. Tudtam már a választ…. Akkor azt éreztem, hogy egy nagyon jó barátot tartok a kezemben.

Egy kisgyerek állt akkor ott a konyhában, egy nagy és éles késsel a kezében. És ki tudja mi történt volna, ha akkor annak a kisgyermeknek ott, akkor átsuhan az agyán, hogy ne csak fogja, de használja is azt a kést…..

Azt hiszem ezek az évek és ezek az “élmények” sokmindenben meghatározták a jövőmet. Nem barátkoztam, nem beszélgettem senkivel sem. Azt hiszem ennek tudható be, hogy sosem tudtam igazán beszélgetni senkivel sem, főképp nem fiúkkal. Még 20 éves koromban sem volt kapcsolatom, igazából semmilyen. És ami rosszabb, képtelen voltam elbeszélgetni például fiúkkal. Annyira bennem volt az, annyira belém égetődött az, hogy ha felém bárki közeledik is, annak számomra csak fájdalom és bántás lesz a vége, így hát kerültem minden ilyen jellegű kapcsolatot.

Ezekben az években, ezekben a magyarázatokban benn van az, hogy miért is vagyok én szeretetkoldus. S hogy mit is jelent ez a szó az én olvasatomban, az én értelmezésemben. Ezekben az években található meg annak a magyarázata is, hogy miért ezek a céljaim, miért is akarok jogász lenni, illetőleg miért is akarok ügyész lenni. Érdekes, de mindezek ellenére mindenkiben elsőként a jót látom meg. Ha érzékelem, hogy valakit bántanak, akkor azonnal késztetést érzek rá, hogy segítsek neki, hogy mellé álljak, hogy támogassam, hogy megvédjem.  S azt is, ha valaki bántja a másikat, annak nagyon könnyen neki tudok menni, persze nem fizikailag. Érdekes kettősség bennem ez. S az, hogy miért is akarok ügyész lenni, talán még egy megrázó élménnyel magyarázható, amit réges régen 8 éves koromban éltem át. Nagyon sokáig gondolkodtam, hogy ezt leírjam-e. Ilyet ugyanis senki sem szokott elmesélni, inkább nagyon mélyen magába zár és mélyen hallgat róla, amit szégyell, pedig nem neki kéne szégyelnie, mert ő csak áldozat csupán. De sokan nem így gondolkodnak. Én sem. Én is szégyellem. Életemben eddig csak egyetlen embernek meséltem ezt el a szüleimen kívül.. más nem is tudja. Ez az igazán.. nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek “történet”…. De ezt már csak a következő beírásban.

Ami itt következik néhány leíráson keresztül, azt régen lezártam magamban. Mondhatni egy mély és  eldugott sötét szobába, lakattal kulccsal elzárva…

Mindezt immár egy felnőtt szemszögéből, azonban úgy, ahogy azt egy gyermek akkor megélte.

Ha még egyszer élhetnék… vajon mit tehetnék máshogy? Azt hiszem a válasz nem tőlem függött. Az élet árja sodort, amiből nem volt kiszállás. Jött a fájdalom…félelem,… és a szenvedés, néha rettegés. Egy gyermek mindezt így élte meg. Ezek is mély nyomot hagytak bennem. Ma már tudom, nélkülük nem az lennék, aki ma vagyok. Mind mind egyenként formált, mint kavicsokat a tenger, vagy épp kiölt belőlem egy egy életérzést vagy reményt. S talán mindez határozta meg azt az utat is amit ma is járok, s határozza meg énemet, jövőmet, sorsomat, valószínűleg még távolabbi céljaimat is. Legalábbis a gyökerei, a miértjei szerintem mélyen itt találhatóak a gyermekkori történésekben.  Nagyon sok kérdésre itt van mélyen eltemetve a válasz.

Ha ma visszanézek, nem látok mást, csak egy remegő kisgyermeket, aki akkor és ott teljesen egyedül volt a világban, bár volt család körülötte, mindezek ellenére egy szerető család. De mégsem tudott senkihez sem fordulni, nem volt aki segíthetett volna neki. Mégis nem látok mást, csupán csak  egy kisgyermeket, aki ha fél, egyedül, magányosan elbújik egy sarokba az idegen és zord, bántó világ elől. Elmenekül egy saját kis világba, egy bezárt kis üveggömbbe.

A szüleim mindent megtettek azért, hogy mindenünk meglegyen. Apu gyakran két műszakban is dolgozott bányászként, így sokat távol is volt; anyu pedig otthon volt velünk. Ez volt az oka, hogy bölcsödébe, óvodába sosem jártam, csak iskolás koromban kerültem először közösségbe. A bátyám öt évvel volt idősebb nálam, ez pont akkora korkülönbség, ami a nemi különbség mellett a gyeremekkorban azt eredményezte, hogy vele szintén semmit sem tudtam megbeszélni. Amikorra én elkezdtem az általános iskolát, ő már lassan kijárta, azt, illetőleg mire én elkezdtem a középiskolát ő épp végzett vele….

Akkoriban az volt a felfogás (legalábbis a családunkban mindenképpen), hogy az anyák maradjanak otthon a gyermek mellett, és neveljék őket, az apák pedig tartsák el a családot. A mi családunk is e felfogás szerint élt.

Anyu szegény családból származott, ahol több gyerek volt, és a megélhetésre kevés pénz jutott, inkább azt mondhatnám, hogy élelemre is alig alig. Ráadásul anyu akkoriban apa nélkül nevelkedett fel, mert az édesapja (az én nagypapám) még egészen fiatalon a háborúban halt meg, amikor is anyu még kisgyermek volt. Nem is nagyon maradt meg számára és vele együtt számomra sem emlék róla, pusztán csak megszürkült fotók ahol katonaruhában látható….

Nem volt pénz, élelem, s anyu korán kikerült az iskolából, még a nyolc osztályt sem volt lehetősége elvégezni. Neki ez volt élete legnagyobb sérelme. Elhatározta, hogy a gyermekeinek ő ilyen téren mindent meg fog adni, és vigyázni fog arra is, hogy a gyermekei jó tanulók legyenek.

Mindezt be is tartotta. Szeretett minket, azonban az eszközök amiket alkalmazott sajnos nem a legjobb eszközök voltak. Nem hibáztatom őt ezért így utólag. Hisz csupán csak jót akart nekünk mindenáron. Ő ezt így látta jónak. A legjobbat akarta, s ehhez mindegy milyen út vezet, a célt mindegy milyen eszközökkel éri el….A saját példája és élete lebegett a szeme előtt… Azt akarta, hogy mindezt mi ne élhessük át.

Anyu épp ezért is elvárta, hogy mindenből a legjobbat produkáljuk, mindenből a legjobbak legyünk. S ha ez nem így volt, megtette azokat a lépéseket amire úgy vélte a kényszer és a mindennapi félelem és a veréstől való rettegés majd ebbe az irányba terel minket.

Ha az iskolában rossz jegyet kaptunk, vagy valami nem úgy történt otthon ahogy anyu akarta, vagy bármi mást,.. amire azt mondhatnánk, hogy rossz fát tettünk a tűzre.. akkor jött otthon a verés. Nem egyszerű verésről beszélek. A ház előtt volt egy nagy mogyoróbokor. Anyu időnként onnan vágott le méretes husángvesszőket, több darabot, mindig tartott magánál legalább három négy darabot. Ha rossz jegyet kaptunk (a négyes bizonyos estekben = enyhébb tantárgyak esetében elfogadható volt, de az sem minden esetben már) akkor jött a verés. Először félmeztelenre vetkőztetés, majd a csupasz bőrön a felsőtesten mindenhol az ütlegelés. Általában nem volt sosem elég egy mogyoróvessző. Ha az a verés közben eltört (pedig hajlékony jellegénél fogva ez csak nagyobb számú ütés után tört el; viszont ütése a csupasz vékony érzékeny bőrön nagyon fájdalmas, s nyomot annyira nem hagy a vörös hegeken kívül) akkor jött a második, majd a harmadik mogyoróvessző.  Ha rosszabb volt a jegy, akkor a mogyoróvessző után, vagy helyett jött a konyhaszekrényből a kemény és vastag fakanál, s vele együtt a percekig eltartó ütlegelés a testen. Azzal kaptuk az ütéseket a testünkre. A verés elől pedig nem volt menekvés. Az ajtók zárva voltak, a falak pedig elzárták a menekülés útját. Sírásunkat, könyörgésünket pedig csak az üres és néma falak hallhatták…. Kegyelem, irgalom… sosem volt. Mindennapos volt, hogy testünk tele volt ilyetén sebekkel, vörös hegekkel, az ütések megmaradt nyomaival… a ruha alatt, melyet a ruha mindig is jótékonyan eltakart. Beszélni pedig erről nem szabadott, mert ha mégis elmondanánk valakinek, akkorra volt beígérve a leges-legnagyobb verés amit még sosem kaptunk eddig….. Nem is beszéltünk róla sosem.

Mindig addig kaptuk a verést amíg anyu azt jónak látta, vagy úgy nem érezte, hogy ez már elég lesz a cél elérése érdekében, vagy a testünk már tele volt vörös hegekkel. Egy egy ilyen verés után pedig jött a gyakran kb 10 percig tartó csupasz térden való térdeplés a konyha vagy a szoba sarkában a csupasz padlón a fal felé fordulva. Nem szabadott sem megfordulni, sem megszólalni, mert akkor jött az újabb verés…

Az ilyen verések pedig mindennaposak voltak. Vagy apróbb dolgokért, vagy másért. A ruha jótékonyan takarta a hegeket a testen, így abból a külvilág nem vehetett észre semmit sem.  Anyu arra nagyon vigyázott, nehogy ez kiderüljön, vagy napvilágot lásson.

Így teletek hát otthon a mindennapok, lényegében állandó félelem közepette. Ez volt számunkra a megszokott. Nem ismertünk más életet. Ezt nyújtotta a családi háttér.

Hogy erre mit is mondhatok ma? Nem is tudom mit is mondhatnék rá. Csak azt, hogy én tudom soha egyetlen újjal nem tudnák bántani legalábbis így nem egy gyermeket. Lehet anyu sosem fogta fel, hogy ez mit okoz bennünk.

Mindennek ellenére mégis szerető volt a családi légkör…. legalábbis mindezt leszámítva. A család hétvégenként együtt étkezett az ebédlőasztalnál. Anyu szeretett minket, mindazt amit tett, szeretete miatt tette… Én csak arra emlékszem, ha apu otthon volt sokat bújtam hozzá, mert tudtam, ha ott vagyok mellette … anyu nem mer bántani. Mindez középiskolás éveim mintegy közepéig tartott. Egyik nap emlékszem… nagyon élesen bennem él, egyszer odajött hozzám és csak ennyit mondott… Nem lesz több verés, mától te felelsz a tetteidért…

Ma felnőtt fejjel szeretem édesanyámat. Tudom amit tett, azt szeretetből tette, de azt is tudom, hogy mindennek a hatása nagyon sok téren kiütközött. Csak az egyik ok, ami így utólag felnőtt fejjel átgondolva szerintem biztos ennek az állandó félelemnek köszönhető, hogy nagyon sokáig  (jóval tovább mintsem azt biológiailag meg lehetne magyarázni), gyermekkoromban bepisiltem. El is vittek orvosi kivizsgálásra. Az orvos természetesen nem talált semmit sem ami indoka lett volna annak, hogy miért történik ez. Nem is biológiailag kellett volna az okot keresni én azt hiszem. Sokkal inkább pszichésen. De valószínűleg egy urulógus ilyen okot hogyan is kereshetett volna.

Kiskoromból nem sok mindenre emlékszem. Emlékeim úgy talán 4 éves koromtól vannak, azelőttről sajnos már nem.

Az első szép emlékek jóval az iskola előttiek voltak. Emlékszem, hogy álltam a kisablak előtt a szobában és meredten néztem ki az ablak oldalsó résén keresztül (a színes üveg tetejét még nem értem fel, de oldalt a résen keresztül ki tudtam nézni). Az általános iskola állt nem sokkal a házunk előtt. Egy ódon, szürke színű nagy épület volt, sok sok ablakkal és nagy udvarral mászókákkal. Főképp egy kisgyereknek milyen nagy épület volt. Körbe volt kerítve magas kerítéssel és egy nagy kétszárnyú kapu vezetett fel az iskola kapujáig egy kanyargós emelkedő kis betonúton.

Az út mellett végig nagy, zöld lombú fák, mellettük gondozott füves parkszerű terület. A többi iskolához képest is igazán nagy udvara volt az épületnek.

Emlékszem ott álltam a kisablaknál a szobában, és a résen keresztül kinéztem és ahogy kisgyermekként bámultam az iskola szürke ódon épületét, csak az járt az eszembe, hogy iskolás leszek. Én is iskolás leszek.   Nagy vagyok .

Egy másik szép és örök emlék az életemből: a bányászüdülői emlékek. Apu bányászként dolgozott több mint negyven éven keresztül.  Késői gyerek voltam, de amíg dolgozott szinte minden évben jártunk az üdülőbe nyáron.  A bányászüdülő már akkor is nagy hírnek örvendett. Saját kis zárt közösség volt, gyönyörű parkkal. Aki nem járt ott akkoriban amikor az üdülő a virágkorát élte, az el sem tudja képzelni sajátos világát, és szépségét.

Nagy falakkal körülvett üdülő volt Alsóbélatelepen. Volt egy emeletes szálloda épület és mellette sok sok kis bungalló. Tartozott hozzá egy nagy étterem, ahol napi ötszöri étkezés volt, és egy táncesteket tartó zenés mulató helység közösen egy kismozi méretű tévészobával. Itt mindig tartottak élőzenés estéket, főképp turnusváltásokkor ú.n bemutató estet, ahol a vendégek megismerhették egymást, illetve az utolsó nap előtti estén ú.n búcsúestet tartottak. A helységben pedig bőrpárnázott 8-10 személyes asztalok voltak. A mulató helyiség nyitott teraszán pedig csocsó asztalok sora és egy rex asztal.  Kicsit kijjebb egy nagy területen felnőtteknek mellmagasságig érő bábukkal készített kb 4×5 méteres nagy fából épített sakktábla sakkfigurákkal, kugli és mellettük egy éjszakánként egy egy mozi filmet levetítő kertmozival.

A part felé közeledve két nagy focipálya volt kiépítve és óriási nagy füves terület, parkkal és kiépített kavicsos kis kacskaringó gyalogutakkal, mellettük végig telis-tele mindenféle színben pompázó rózsabokrokkal. Gyönyörű volt az egész üdülő. Meseszép. Sajnos az idő vasfoga, és a pénzhiány e gyönyörű kis világot is tönkretette idővel. De az emlékek örökké bennem élnek. Azok elvehetetlenek. Emlékeimben az a gyönyörű üdülő ma is ugyanúgy pompázik mint akkor hajdanán gyermekkoromban. S emlékeimben ma is ugyanolyan kisgyermek vagyok, ott, mint akkoriban. Az idő megállt ott számomra. Nagyon sok boldog nyarat töltöttünk ott. Számomra ezért is a Balaton marad az örök magyar tenger.

Érdekes, de azóta is, Balaton mindig valahogy azt a barátias, családias hangulatot adja vissza, azt a mással össze nem hasonlítható sajátos hangulatot. Azt hiszem belül mindig is ezeknek a gyermekkori  balatoni nyaralásoknak az emlékét keresem ahányszor csak meglátom a szép Balaton csillogó víztükrét, vagy a naplemente aranyló játékát a fodrozó habokon. S ahányszor meghallom a balatonparti estéken a vízpart mellett üldögélve a vízparti bárból kiszűrődő zeneszó hangjait.